Mit jelent az építészeti mesemondó?

Eleinte építészeti újságíró és blogger voltam, később ehhez sok minden más is jött. Ma már építészetről mesélek; képekkel az instagramon vagy posztokban a facebookon, podcastokban. Ezek mellett városi sétákat vezetek, könyveket írok. Szerettem volna egy olyan kifejezést találni, amiben mindez benne van; erre találtam ki az építészeti mesemondást. Ez magában foglalja azt is, hogy annyira nem kell engem komolyan venni, nem vagyok én tudós. Csak megpróbálom közérthetően, szórakoztatóan megfogalmazni mindazt, amit ők, a tudósok kikutattak.

Ön több mindennel foglalkozik: zenével, újságírással, a saját építészeti blogjával. Ezek közül a jövőben melyiket szeretné előtérbe helyezni?

A zene sajnos annyira már nem része az életemnek. Ezek a dalok, amiket itt eljátszottatok nekem, 20 évvel ezelőtti számok voltak. Mondhatni, az egy másik élet volt. Ma elsősorban építészettel és várostörténettel foglalkozom. Szeretnék sok könyvet írni, leginkább az írásra fókuszálni. Kedvelem, hogy folyton változik az életem. Majd eldől, hogy mi lesz a következő téma.

Hogyan születtek a könyvei? Körbejárja a várost inspirációért, vagy igazából már előre megvan, hogy miről szeretne írni?

A könyvek, amiket most írtam, sétakönyvek, tulajdonképpen útikönyvek. Ez azt jelenti, hogy útvonalakat ajánl az embereknek és azt, hogy ott milyen épületeket érdemes megnézni. Például a templomépítészettel foglalkozó könyveknél kikutattam, elolvastam, hogy milyen érdekes templomok, zsinagógák, buddhista szentélyek vannak egy adott területen. Majd azokat a Google Maps-en fölpöttyöztem, utána a sétaútvonalakat berajzoltam, úgy, hogy a lehető legtöbb érdekességet lehessen látni egy rövid útvonalon is. Miután ezt megtettem, mindegyikhez megírtam a hely a rövid történetét.

Beszélgetés közben említette, hogy az építészek nem mondják, hogy ‘szép’ egy épület. Mégis, ön szerint mi tesz széppé egy épületet?

De jó kérdés! Nagyon sok mindentől lehet egy épület szép. Lehet önmagában szép, amikor gyönyörűek az arányai, vagy olyan díszítés van rajta, ami azzá varázsolja. Széppé teheti a funkciója is. Egy parasztház szépsége például az, hogy tökéletes választ ad arra a problémára, ami egy városi lakóháznak a megépítésével jár. Tehát hogy tökéletesen kiszolgálja az ott élő emberek igényeit. Szép lehet egy ház attól is, ahogyan a környezetére reflektál, például, hogy ügyesen belesimul a városképbe vagy a természetbe. Vagy valamilyen módon rímel egy korábbi építészeti stílussal, emlékekkel. Szóval nagyon sok mindentől lehet egy épület szép!

Biztos sok helyre eljutott már Magyarországon. Kiemelkedik-e a többi közül valamelyik terület építészetileg?

Nagy lokálpatrióta vagyok. Mátyásföldön születtem - ott is élek mind a mai napig. Régen egy pici nyaraló negyed volt Budapest határán, ma már a városhoz tartozik. Mátyásföld építészetét nagyon szeretem, bár semmi igazán világraszóló különlegesség nincs benne. Nagyon jól ismerem. Azt mondom mindenkinek, hogy biztos vagyok abban, hogy ahol ő lakik, ott is vannak építészeti érdekességek. Vagy olyan különlegességek, amiket érdemes felfedezni!

Szeretném, ha röviden összefoglalnád, hogy mivel foglalkozol.

A Fővárosi Önkormányzatnál dolgozom főtájépítészként. A munkámnak három nagyon fontos területe van: az első a meglévő zöldterületek fenntartása, gondozása, védelmezése mindenféle ( építési vagy rendezvényi ) beavatkozástól, és ezek kezelői feladatainak végzése. A második a zöldfelület-fejlesztési feladatok, aminek a célja Budapesten új zöldfelületek létrehozása. Ez egy borzasztó bonyolult tulajdonjogi, műszaki és minden egyéb problémát feszegető kérdés, nem beszélve a költségekről, amit elő kell teremteni. A harmadik fontos feladat, hogy a fővároson belül léteznek nemcsak országosan, hanem helyileg is védett természetvédelmi területek, amelyeknek a felügyelete, illetve az új területek kijelölése is a mi munkánk.

Milyen készségek szükségesek ahhoz, hogy valakiből tájépítész váljék?

Kell esztétikai rajzkészség, művészettörténeti érdeklődés, de szerintem a legfontosabb, hogy nyitott maradjon az ember. Tehát nemcsak természettudományi, hanem társadalomtudományi készségekre is szükség van. Egy tájépítésznek gyakorlatilag zenebohócnak kell lennie a szakmájában, minden hangszeren tudnia kell játszani egy picit, és mindig képeznie kell magát, hogy jó dallam születhessen.

Mi a legmeghökkentőbb tulajdonság, ami ehhez a munkához szükséges?

Szerintem az, hogy érteni kell az emberek nyelvén, kicsit pszichológussá kell válni. A tájépítészek általában közterületekkel foglalkoznak. Az építészek úgy tartják, hogy a munkájukban a legnehezebb kórházakat tervezni, mert annyiféle szakága, technikai feltétele van egy kórháztervezésnek. Mi ezt cáfoljuk! Szerintünk közterületet a legnehezebb tervezni. Egyrészt a közterület-tervezéshez mindenki ért, legalább is úgy gondolják, másrészt nagyon sokan használnak közterületet, adott esetben ellentétes célokra. Valaki közlekedni szeretne, más pihenni, játszani, árut rakodni, rendezvényt szervezni, nem is folytatom. A közterületen azt is be kell kalkulálni, hogy olyan dolgok történhetnek, amikre nem gondolnánk, ezért úgy kell azt megterveznünk, hogy épségben maradjon a jövőben is.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

A Pünkösdfürdő Park létrehozására, ami a harmadik kerületben a Duna partján található. Ez a korábbi gát melletti üres terület alkalmas volt arra, hogy közvetítse, mit gondolunk egy 21. századi parkról. Ez a filozófia nagyon eltér a 20. századitól, ahol a parknak általában az volt a funkciója, hogy díszítsen, szép legyen, gyönyörködtessen. Mi pedig azt gondoljuk, hogy a 21. században a parknak leginkább városökológiai, tehát élőhely-szerepe van. Fel kell keltenünk az emberek felelősségérzetét, hogy mi a többi élőlényért is felelősséggel tartozunk, és meg kell férnünk egymás mellett. Ezt a parkot így alakítottuk ki.

Milyen intézkedésekkel járulhatunk hozzá egy zöldebb Budapest megépítéséhez? Társadalmi szinten és egyéni szinten is.

Ahhoz, hogy új zöld felületeket tudjunk létrehozni, mindenkitől kell önmérséklet. Arra gondolok, hogy szeretjük a várost úgy használni, hogy minden kényelmünk biztosítva legyen. Elvárjuk, hogy gyorsan eljussunk autóval A-ból B-be, de azt be kell látni, ha mindenki a városban autóval közlekedne, akkor senki sem jutna el A-tól B-ig. A városlakók döntő többsége közösségi közlekedést használ vagy gyalogol. Vagy más megoldást választ közlekedés nélkül, pl. home office dolgozik vagy közeli munkahelyet keres. Tudni kell, hogy nagyon sok helyet foglalnak el az autók. Ha egy ember egyedül használ kocsit, az azt jelenti, hogy folyamatosan 13 négyzetméter területet birtokol a közterületből, ami lehetetlenné teszi azt, hogy zöldebb legyen a város.

A kényelmünkhöz hozzátartozik, hogy egyre több olyan szolgáltatást igénylünk, amihez számtalan közművet kell létrehoznunk. És itt nem csak alapközművekről beszélek, mint például vízcsatorna, elektromos áram, hanem mindenféle fűtéstípus, informatika, lámpák szabályozása, minden egyéb, ami a felszín alatt helyezkedik el. Ez azt jelenti, hogy ma a legnagyobb limitje annak, hogy például elültessünk egy utcában egy fát, az nem is az, hogy parkolunk a helyén, mert attól még a fa törzse elférne, csak a gyökere nem. Mert a felszín alatt ott húzódnak a közművek, amelyek különböző védőtávolságokkal rendelkeznek. Így nem fér el a fa. Nagyon sok olyan fátlan utcával találkozunk, ahol borzasztóan szeretnék a lakosok, hogy legyen ott fasor. Ilyenkor azt kell nekik mondanunk, hogy jó, de akkor barátkozzanak meg azzal, hogy nem lesz szélessávú internetkábel. Annyira telepakoltuk a felszín alatti területet közművekkel, hogy nagyon sok esetben nem tudunk fát létesíteni. Vagy nagyon sok milliárd árán tudnánk átrakni ezeket a közműveket máshová, azt a sok milliárdot pedig nem akarja senki sem kifizetni. Tehát, ha azt mondom, hogy egy fa az adott utcában egymillió forintba kerül, akkor mindenki hanyatt esik. Ebben az árban benne van, hogy odébb kell rakni egy közművet, mivel csak akkor lehet fát ültetni. Viszont ha azt mondom, hogy az utcában egy folyóméter csatorna is egymillió forintba kerül, akkor mindenki rábólint. Azt kellene megértetni, hogy a városban zöldterületet létesíteni nagyon drága mulatság. Fenntartani meg még drágább.

Akkor igazából lehetetlen addig a helyzet, ameddig az emberek nem ébrednek rá, hogy a faültetés fontos, és készek áldozni is rá pénzt. Igaz?

Abszolút. És itt nem csak a pénzről van szó. Amikor az ember reggel, minden reggel belenéz a tükörbe, és eldönti, hogy aznap mivel közlekedik. Akkor jusson eszébe a közösségi közlekedés is, vagy más alternatíva, mint az autó. Akkor előrébb tudnánk lépni.

Össze tudná foglalni pár mondatban, hogy mivel foglalkozik tudományfilozófusként?

A tudományfilozófusok filozófusok, akik a tudomány előfeltevéseivel és olyan kérdésekkel foglalkoznak, mint a kauzalitás - tehát okság -, a valószínűség, a tér-idő, illetve, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz tudományos elméletek, redukálható-e egyik a másikra. Speciálisan én a kvantumelmélet interpretációival, kicsit tágabban pedig a modern fizika értelmezésével foglalkozom.

Előadásában említette, hogy először fizikusként végzett, utána kezdte meg tanulmányait a tudományfilozófia területén. Mi motiválta abban, hogy ebből az irányból közelítse meg a tudományokat?

Engem gimnáziumban már mind a kettő nagyon érdekelt, de sajnos nem volt ilyen kombináció, mindkét szakra külön kellett volna jelentkezni. Végül a fizikus szakot választottam, de mihelyt az véget ért, az alapkérdések érdekeltek, nem a gyakorlati hasznosítás. Nem akartam átmenni az iparba, fizikus sem akartam lenni, hanem inkább a fizika ezen izgalmas kérdéseit nézegetni.

Van-e az életének olyan - tudományon kívüli - területe, ahol esetleg nem számított rá, hogy előnyt fog jelenteni a fizikában szerzett tudása, és mégis így lett?

Ezt nehéz lemérni, biztos, hogy másfajta érzékenységeket alakít ki egy természettudományos és egy bölcsész képzés. Nekem módom volt összehasonlítani a kettőt - mivel most bölcsészekkel dolgozom a Filozófia Intézetben, és természettudósok között nevelkedtem - , tehát egy kicsit beszélem mind a két nyelvet.

Örülök, hogy matematikával foglalkoztam, mert biztos, hogy egyfajta strukturális lényeglátást fejleszt az emberben, a dolgok esszenciájának keresését. A természettudósokban van egy célratörés, egy kérlelhetetlenség, amit szeretek, míg azt látom, hogy a bölcsész kollégáim játékosabban nyúlnak a dolgokhoz, sokrétűbben élvezik a perspektíváknak a mellérendelt viszonyát, és ez is izgalmas.

Van, aki ezt az utóbbit mellébeszélésnek, felszínességnek éli meg, illetve olyan is, aki meg az előzőt látja kockafejűségnek, érzéketlenségnek a dolgok finom részletei iránt.

Nem tudok igazából jó tanácsot adni, de szerintem az volna egy jó gimnáziumnak a feladata, hogy ezt a két képességet egyszerre fejlessze.

Ön szerint ez a tudás mennyire szükséges a mindennapokban? Mindenképpen egy pluszt ad az embernek, de szükségesnek gondolja-e?

Szerintem jó dolog okosnak lenni, vagy hogy is mondjam. Sok ész kell ahhoz, hogy az ember a mindennapjaiban normális maradjon, hogy meghozza azokat a nagyon egyszerű döntéseket, mint például, hogy mit vásárol, hogyan kommunikál.

Azt nem mondom, hogy ezeket a matematika vagy a természettudomány alakítja ki. Ilyen értelemben az irodalom oktatásának talán fontosabb szerepe van, de azt gondolom, hogy az élethez kell ez is.

Azt látom, hogy ad egyfajta belső biztonságot, lehorgonyzottságot, ha az ember valamilyen szakmához jól ért, de abban a nagyon egyszerű értelemben, ahogy egy cipész kívülről-belülről ismeri a cipőt.

A természetfilozófiai tudás olyan képességekkel lát el, amelyeknek a szakmáján kívül is nagyon sok hasznát veszi az ember. Ilyen például a perspektívaváltás.

Az előadásában azt is említette, hogy az idővel és a determinizmussal kapcsolatban számos filozófiai nyitott kérdés merül fel. Megemlítene néhányat?

Ami engem most foglalkoztat - igazából ezért tartom ezt a kurzust az egyetemen – , az az, hogy miért telik az idő. Nagyon úgy tűnik, hogy sem a fizikában, sem a pszichológiában, sem a kognitív tudományban semmilyen jele nincs annak, hogy miért van az a totális illúziónk, hogy megyünk előre az időben. Azt, hogy miért van egy jelen érzésünk, és hogy miért aszimmetrikus a múlt és a jövő, szépen magyarázza a pszichológia. De az, hogy miért folyik az idő, számomra egy talány.

Egy másik nyitott kérdés, hogy van-e kapcsolat a természettörvények és az idő között? Miért van az, hogy az összes nagy természettörvény az idő irányában mondja el a dolgokat, és nem a tér irányában? Mintha a törvény meg az idő össze volna fésülve, és egy olyan nagy elbeszélést várnánk a természettörvényektől, amely nem térben, hanem időben ad magyarázatot a világ fejlődésére.

Andi néni: De a gondolkodásunk ilyen, nem? Tehát, hogy időben mérünk. A növekedés, az élet, az a változást mutatja számunkra. És az az idővel függ össze. Az orrunk előtt van, ahogy újszülöttből aggastyán lesz. Lehullik a levél, kinő az új virág. Az idő nem más, mint a változás.

Abba gondoljatok bele, hogy milyen érdekes, hogy egyes, a tér-idő különböző pontján történő eseményeket mindig az időn, és nem a téren keresztül azonosítunk. Tehát azt mondjuk, hogy a tegnapi Szabó János, meg a mai Szabó János ugyanaz az ember.

Térben pedig ezt sosem tesszük. Téged meg engem sohasem azonosítunk. A térbeliség egy elválasztó dolog, az időbeliség pedig nem.

Valójában, ha fizikailag megnézzük, akkor az én 6 éves kori énemnek az atomjai nem ugyanazok, mint amely atomokból jelenleg állok, és mégis úgy mondom el a történetet, hogy én vagyok az a gyerek, aki egy fényképről visszamosolyogva éppen a szülinapját ünnepli. Nem mondom, hogy ez nem logikus, de az azonosítás ezen fajtája fizikai értelemben véve mégiscsak furcsának tekinthető.

Valószínűleg ezt valamiféle evolúciós nyomás alakítja ki bennünk, ami pedig már olyannyira természetes, hogy nem is reflektálunk rá. Van egy nagy, John Locke empirista filozófus nevéhez fűződő elmélet, amely értelmében az önazonosság az emlékek azonosságából adódik, és ezek folytonossága tesz engem önmagammá. Az emlékezőképességem elvesztésével pedig az önazonosságomat is elveszíteném.

Az önazonosítás képessége csak 4-5 éves korban születik meg. Egy érdekes kísérletekben például a 3 éves Jennifernek megmutattak egy saját magáról készült filmet. Miután Jennifer megnézte a filmet, azt mondta: „Ó, hát az ott a Jennifer. De miért viseli az én ruhámat?”.

Szabó Ferenc Miklós tanár úr: Tehát akkor lehet, hogy tényleg nincsenek egy-két éves korunkról emlékeink? Lehet, hogy az emlékek akkor nem úgy rögzülnek? Összefügg ezzel az önazonosság?

Igen, és az időbeli decentralizálás képessége is később alakul ki, tehát hogy egy gyerek nem csak a saját mostjához képest tudja a dolgokat elhelyezni, hogy azok a jövőben vagy a múltban vannak-e, hanem egy tetszőleges időponthoz képest is.

Amíg ez ki nem alakul, a tegnap szót mindenre használja, ami valaha történt. Számára egy nagy zsák a múlt, és egy nagy strukturálatlan zsák a jövő.

Tehát ez evolúciósan késői dolog. Talán érdemes összevetni az "itt"-et a "most"-tal. Az "itt" esetében azért gondoljuk azt, hogy az relatív, mert ütköznek az “itt”-jeink, az enyém és a tied nem ugyanaz. Egyet nem értés támad a kettő között, és ezért belátjuk, hogy az a perspektíva, amiből mi nézzük a világot, az lokális, azaz egocentrikus, nem pedig objektív.

A „most”-nál már más a helyzet. Mindannyian be vagyunk zárva a jelenbe, csak úgy tudunk kommunikálni egymással, ha körülbelül azonos a jelenünk. Ha valaki olyannal is tudnánk kommunikálni, aki nem „most” van, akkor ugyanaz tudna kialakulni, mint az “itt”-ek esetében. Látnánk, hogy a jelen, a jövő, meg a múlt csak a lokális perspektívád, egy egocentrikus perspektívája az időnek. Ezért azt gondoljuk – tévesen -, hogy valamilyen kitüntetettsége van a jelennek a többi időhöz képest, holott valójában csak annyi történik, mintha mindannyian össze lennénk terelve egy közös térbe, és nem tudnánk vitatkozni arról, hogy hol van az itt meg az ott. Ugyanez van a bal és a jobb oldallal is. Ami nekem bal, az neked jobb, és ezért belátjuk, hogy a bal és a jobb, vagy a fönt és a lent nem egy objektív tulajdonság, mert ütközés van a köztünk lévő kommunikációban.

De a „most” tekintetében nincs ütközés. Tehát, ha valaki azt mondja nekem, hogy milyen érdekes papírok lógnak a plafonról, én nem kérdezem meg, hogy mikor. Mivel jelen időben mondta, és én is jelen időben hallom, ezért azt gondolom, hogy ez most történik, és ez egy objektív dolog, holott egyszerűen csak ugyanott vagyunk az időben.

A: A filozófusok népes táborából kit tart a legnagyobb gondolkodónak az emberiség történetében?

A görögökkel jó kezdeni, például, ha egy-két Platón dialógust az ember elolvas, az tud inspiráló lenni.

A témákat figyelembe véve, ma a legnagyobb hangsúly megint a fizika alapjaira van fektetve?

Igen, de ugyanez van például a biológiával is. Ez az egész kognitív tudomány, ami a filozófiát meg a pszichológiát ötvözi.

Ha tudjuk, hogy a fény lassabban érkezik ide, mint a hang, akkor hogy lehet, hogy amikor valaki pattogtatja a labdát, mégis egyszerre látod meg hallod?

Rengeteg ilyen kérdés van, ahol nagyon fej-fej mellett halad a tudomány és a filozófia. Ez nagyon örvendetes, mert azt mutatja, hogy ezek lényegében szociológiai vagy diszciplináris határok, de valójában mindannyian a világot szeretnénk megérteni, és azt egyszerre jó sok felől kell tenni.

Mit üzenne a korábbi énjének, aki annyi idős volt, mint most mi?

Találjátok meg az utatokat. Ez nehéz feladat, rálelni valamire, ami izgalmas. Óriási kínálat van, de nem mindig a legjavából, tehát sokszor nem lehet egy életet eltölteni azzal, amit az ember most lát maga körül.

Találni kell egy-két jó tanárt, akikről azt gondoljátok, hogy hiteles emberek, és akiktől lehet tanulni.

Érdemes olvasni, keresni a saját utadat. Az egész internet-világ nagyon alkalmas arra, hogy ha valaki rátalál egy témára, akkor arról rengeteg információ áll rendelkezésére.

Egyáltalán nem egyenes az út odafelé, de Ön szerint mi a leghatékonyabb módja annak, hogy az ember megtalálja a szenvedélyét?

Ennek nem igazán kedvez ez a kor, de szerintem érdemes üresjáratokat hagyni. Csak feküdni az ágyon, elmenni kirándulni hétvégén, akár egyedül, és kicsit mélázni, hogy most mi van, merre tovább.

Nem annyira mindegy, hogy milyen egyetemre mész. Semmi baj nincs azzal, ha az ember vált egyet, vagy talál valami mást. De azért jó, ha azt tisztázni tudod magadban, hogy mi az, amit szeretsz (meg ki az, akit szeretsz), mi vonz, mi az, amit szívesen csinálsz.

Nehéz lépés, amikor megvan a vágy, vagy már bimbózik, és arra kell ráfeküdni. Hiszen azért valami tehetség is kell hozzá, és az sem mindegy, hogy kompatibilis-e a vágyad az adottságaiddal. De, tekintve, hogy a vágy is egy evolúciós termék, abban azért lehet bízni, hogy ami tetszik, az tényleg tetszik, és akkor el lehet indulni abba az irányba, nem kell túlgondolni.

Egy jó gimnázium eléd teszi a nagy palettát, de azért a végén már nem akar mindent tanítani. Vagy legalábbis, ha jó a tanári kar, akkor ebben van valamilyen összhang. Ha például nem köt le a fizika, mehettek az utolsó padba, de akkor azt az időt tényleg a számotokra érdekes dolgokra kell fordítani. Nem is csak azért, hogy felvegyenek egy bizonyos egyetemre, hanem inkább magadnak. Próbálgatni kell, hogy valóban szereted-e, ami megfogott, és bírod-e hosszú távon is.

Szabó Ferenc Miklós tanár úr: Az a benyomásom, hogy rengetegen vannak azok a fiatalok, akik félnek az üresjáratoktól, és attól, hogy gondolkodniuk kell magukon vagy az életükön. Állandóan elvonja valami a figyelmüket. Mintha szinte félnének attól - bár tagadnák, ha ezt mondanám nekik -, hogy egyáltalán gondolkozzanak. Tényleg, hogy ne csak hagyják, hogy mások irányítsák a gondolataikat.

Csontos Anna: Én ezt mondom folyamatosan, egyszer olvastam és azóta belém égett, hogy a mostani modern korban olyan szinten vannak összekötve az emberek, hogy már a tömeg gondolata lesz az egyén gondolata, és ez elképesztően veszélyes.

Igen, meg ezek a buborékok, amikbe a facebook és társai nyomják bele az embert, hogy csak azt adják a különböző algoritmusok, ami neked tetszik, és mintha ezek határoznák meg az életünket. Nem csak azt, hogy mit vásárolunk, hanem a gondolatainkat is.

De én egyébként optimista vagyok. Elég régen voltam gimnáziumban, de itt nagyon nagy figyelmet láttam, és ez már elég. Ha egy-egy ilyen alkalomra, akár ezekre a könyvtári keddekre az ember rá tud csodálkozni és észreveszi, hogy egyes témák mennyire érdekesek tudnak lenni, az óriási lökést adhat.

Andi néni: Pont ez a célom, hogy sorsfordító élményük legyen. Csak ez a cél.

Miért éppen ezt az életpályát választotta? Hogyan kezdett el klímakutatással foglalkozni?

Biológia-földrajz szakos tanárnak készültem. Szerettem a természetben járni. A természetjárás alakult hegyjárássá. Itt, a magas hegyekben láttam folyamatokat, változásokat, amik megérintettek. Meg akartam magyarázni, hogy ezek a változások miért és hogyan működnek. Szerettem kirándulni, nyitott szemmel jártam. Az egyetemen sok dologra választ kaptam, de nem mindenre, ezért jobban meg akartam vizsgálni egy-egy problémát. Mivel a környezet barátságos volt számomra, így természetesen adódott, hogy egy olyan pályán maradok, ami ezt lehetővé teszi. A fokozatosságot betartva mentem egyre magasabb, távolabbi és szélsőségesebb helyekre. A legfontosabb, hogy tisztában kell lenni azzal, mi az, ami az embert örömmel tölti el. Mivel csak azzal érdemes foglalkozni, ami boldoggá tesz bennünket.

Hogyan tudnánk mi, diákok tenni a klímaváltozás ellen?

Régebben a „Gondolkodjunk globálisan, cselekedjünk lokálisan” volt a szlogen, melynek van igazságtartalma. Csak ma már ez oda vezet, hogy depressziósak leszünk, ha a föld összes környezeti- és klímaproblémáit nézzük. Jó, ha átlátjuk, hogy mi történik, de alapvetően gondolkodnunk és cselekednünk is elsősorban lokálisan kell. Én azt látom a mai tizenéves korosztálynál, hogy a klímavédő szervezetek globalitásra való törekvése keserű szájízt okoz, mivel azt az érzetet kelti, hogy nincs mit tenni. Valójában van mit tenni, de el kell engedni a világ megváltoztatására való törekvéseket. Saját környezetünkben kell tenni a változásért. Kis lépésekben kell gondolkodni, környezettudatosabban élni. A vízhasználattól kezdve a közlekedéstől az élelmiszereken át a ruházkodásig odafigyelni a szokásainkra és változtatni. Tulajdonképpen ezen túl sok mindent nem tudunk tenni. Fontos, hogy ne legyünk passzívak. Igazából rajtunk múlik akár a környezetvédelmet, akár a társadalmat vagy politikát érintő működési elem. Hallassuk a hangunkat, legyünk aktívak. Ez nem szemétszedést jelent, annál sokkal többet ér egy olyan klub vagy mozgalom tagjának lenni, ami akciókat szervez. Együtt többet lehet tenni, mint egy ember egyedül.

Mesélne nekünk a kutatásairól? Voltak-e problémák, amikbe ütközött?

Mindig arra kell gondolni, hogy ezek nem turistautak, nincs mögöttünk egy iroda, mindent magunknak szervezünk meg. Senki sem kezdő, aki ilyen helyre jön. Mindig adódnak problémák, amit meg kell oldani, ez lehet egy autó lerobbanása, műszer meghibásodása, egy felszerelés elromlása. Úgy kell felkészülni ezekre az utakra, hogy bármilyen felmerülő problémát meg kell tudnunk oldani. Én olyan helyeken dolgozom, amik távol vannak a lakott területtől. Így erős az izoláció, olyan értelemben, hogy hívhatunk segítséget, de nem fog odajönni belátható időn belül senki. Vigyáznunk kell magunkra és a társainkra. Mentálisan is fel kell készülni egy ilyen útra, hiszen akár több hónapig csak ugyanazokat az embereket látjuk. Fizikálisan is fel kell készülni, de én azt gondolom, hogy egy normál testi erővel ezek az utak teljesíthetőek. A mentális kifáradás a számottevő és gyorsabb, mivel szélsőségesek az időjárási viszonyok. Monotonná válhat a munka, de annak, akinek feladata van, az nem fog kiégni, hiszen azért van ott, hogy dolgozzon. Fontos, hogy tervszerűen kell csinálni, ilyen helyeken csak így lehet sikeresnek lenni.

Mennyire viseli meg az, hogy hosszú ideig távol van a családjától? Magával tudja-e őket vinni?

Nagyon megvisel. Van, amikor el tudom vinni a családomat. A feleségem is ilyen területen dolgozott, kétszer is volt az Antarktiszon. Amikor pár évvel ezelőtt Chilében dolgoztam hosszú ideig, választhattam volna azt, hogy havonta hazajövök négy-öt hónapon keresztül. De inkább úgy döntöttem, hogy magammal viszem a családom, hogy együtt töltsünk sok időt. Persze a gyerekek nem mehetnek be mindenhová, például bányaterületre vagy szélsőséges területre. Most azt mondhatom, hogy a gyermekeim nagyon szívesen mennének oda vissza, de ez nem olyan egyszerű dolog. Úgy kell ezzel egyensúlyoznom, hogy a lehető leghatékonyabban legyek kint. Nem üdülni megyek, csak annyi időt töltök ott, amennyi szükséges. Mert az ember csak egyszer látja felnőni a gyerekeit.

Mióta vonzza a hadtörténészi pálya? Voltak-e kételyei, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

Eleinte állatszelidítő akartam lenni, aztán elmentünk az Állatkertbe, az oroszlán ásított egyet és lemondtam róla. Utána hajós , tengerész, de mondták, úszni meg kéne tanulni. Később megtanultam, de addigra már lemondtam róla. Katonai környezetben nőttem föl. Édesapám járt katonai iskolákba és hordta haza a hadtörténelem könyveket, amikben sok rajz és kép volt. Akkor már meglett az irány, hogy merre is kéne tovább menni. Elvégeztem a gimnáziumot és választanom kellett, hogy történelem szakra megyek vagy katonának. Egy katona-hadtörténésztől kaptam egy jó tanácsot. Ahhoz, hogy jó hadtörténész legyek, katonai műveltséget kell szereznem. Menjek el először katonának, néhány évet töltsek el csapatnál, szerezzek rutint. A csapatgyakorlat kicsit hosszabbra sikerült, mint gondoltam, de végül is nem bántam meg.

Az 1848-49-es szabadságharc a fő kutatási területe. Hogyan alakult ki ez az érdeklődés?

Ennek is megvolt az oka. Tüzértiszt lettem és tüzértisztként szolgáltam. Amikor katonai akadémiára ( Zrínyi Miklós Katonai Akadémia ) jártam, lehetőségem volt arra, hogy hadtörténelemmel foglalkozzak. Mint tüzér, megpróbáltam megnézni azt, hogy amit most ismerünk, mikor köszön vissza először a történelemben. Így jutottam el 1848-ig. Ott találtam egy olyan szabályzatot, amiben már kicsit hasonló elveket írnak le, mint ami mentén mi is dolgoztunk. Így lett 48.

Hogyan érhető el egy csata viszonylag pontos rekonstrukciója?

Mindenféleképpen szükséges, hogy a fellelhető levéltári forrásokat nézzük meg, enélkül nem lehetséges újat hozni. Persze lehet az eddigi irodalmakból konklúziókat, összefoglalókat írni. De megítélésem szerint, ha valaki olyasmivel szeretne foglalkozni, amivel korábban más nem, és ha újat akar alkotni, akkor ez levéltár nélkül nem megy. Ahhoz megvannak a megfelelő feltételek, hogy miket kell tudni. A szabadságharc esetében például a német irat olvasása és megértése elengedhetetlenül fontos. A kor hangulatát, társadalmát is meg kell ismerni. Térképészeti anyagokat, ábrázolásokat, képeket vizsgálni. Ki kell menni a csatatérre személyesen, körbe kell járni, meg kell nézni, hogy ott milyen lehetőségeket ad a földrajzi környezet. Lehet használni új módszereket, a légi fényképezést, a fém keresést és egy s mást. Szinte minden nap jön egy új metódus, hogy hogyan lehetne még pontosítani az egyes eseményeket.

Mennyire tér el a valóságtól a győztes és a vesztes fél beszámolója?

A forráskritikával élni kell. Amikor megszületnek a napi jelentések, összefoglaló jelentések, a saját szerepét mindenki egy kicsit pozitívabban próbálja bemutatni, mint ahogy valójában történt. Ami le van írva, az nem biztos, hogy igaz. Ami elhangzik a tévében, az sem biztos, hogy igaz. Mindig meg kell nézni más információt is. Ha legalább 3 független forrást találunk valamiről, akkor mondjuk azt, hogy az valószínűleg úgy történt, vagy mondhatjuk azt, hogy igaz. Egyébként csak feltételezésként fogalmazzuk meg, lehetősségként. Szerintem egy igazán komoly hadtörténész vagy történész ilyet nem is nagyon ír le, hogy valaminek az igaz története, mert annyiféle olvasata lehet sok mindennek.

A háborúknak csatáknak van emberi oldala is. Mennyire foglalkoztatja az, hogyan élték át ezeket az emberek?

Csak az érdekel. Ezért is volt hasznos tanács, hogy menjek el katonának. Az ember megpróbálja ezt a katona szemszögéből megélni. Én ugyan nem voltam háborúban, de rengeteg gyakorlatot megéltem. -20 fokban, zuhogó esőben, 3 napig nem érkezett meg az étel stb. A reakciókat az ember nagyjából ez alapján is ki tudja találni. Ez a mikro történelem nagyon fontos. A döntéshozók helyzetébe beleképzelni magunkat, hogy milyen információ birtokában, milyen hangulatban mit kellett tenniük.

Mit gondol az irodalom jövőjéről: merre tart és fog-e változni a szerepe a következő években? Milyen hatással van rá a folyamatos modernizáció?

Az „irodalom” viszonylag modern fogalom: csak az utóbbi két-három évszázadban különböztetjük meg a szépirodalmat az egyéb írásművektől (pl. a tudományos prózától). Ráadásul az utóbbi két-három évszázadban is nagyot változott, hogy mit tekintünk irodalomnak és mit nem: a mi kortárs irodalomértésünk és az általunk olvasott művek nagyon különböznek a 19. század végi értelmezési módoktól és irodalmi kánonoktól. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy a jövőben ugyanazt jelenti majd az irodalom mint most, sőt: biztosan egészen mást fog jelölni ez a szó. Viszont a nyelvi kreativitáson alapuló (akár írásbeli akár szóbeli) művek ugyanúgy velünk lesznek, ahogy eddig is mindig velünk voltak: ebből a szempontból lényegtelen, hogy irodalomnak nevezzük vagy valami más kategóriába soroljuk be ezeket az alkotásokat.

A hatalmas költők, mint amilyen Keats vagy Shakespeare is volt, örök életűek-e és ha igen, hogyan maradnak azok?

Számomra feltétlenül: valami olyasmit alkottak, ami minden korban érvényesnek tűnik (persze mindig más szempontból). Ez nem csak a hatalmas képzelőerejük miatt van, hanem az általuk használt nyelvnek és költői eszközöknek is köszönhető. Talán azt mondhatjuk, hogy kitalálják nekünk azt, hogyan lehet gondolkodni a világról, és nyelvet is adnak hozzá.

Az Ön életében nagyon nagy szerepet játszanak a szenvedélyek, tekintve hogy foglalkozását is ezek köré építette. Hogyan bukkant rá ezekre a szenvedélyekre és mi fogta meg bennük Önt? Hogyan találta meg önmagát az angol irodalomban?

Az életemben szerintem csak annyira játszanak szerepet a szenvedélyek, mint bárki máséban. 😊 Viszont az nagyon érdekel, hogy hogyan hatnak az irodalmi alkotások: miért rajongunk egyesekért és miért reagálunk hűvösen másokra. S vajon a lelkesedés önmagában garantálja azt, hogy meg is értjük ezeket a szövegeket? Elősegíti vagy éppen hátráltatja a megértést a rajongás? Ezek fontos kérdések. Az egyetemen kezdtem angol irodalmat olvasni: fantasztikus tanáraim voltak, akik a legkiválóbb műveket tették elénk és hatalmas tudásukkal és lelkesedésükkel megszerettették velünk az angol szerzőket.

Ha már szenvedély megtalálása, mit gondol a pályaválasztásról? Tapasztalt tanárként milyen rálátása van erre a folyamatra? Ön szerint mit kell feltétlenül előtérbe helyezni ilyenkor, és mik a legfontosabb szempontok, amiket meg kell vizsgálni a döntés előtt?

Nem biztos, hogy én vagyok a legjobb jelölt ennek a kérdésnek a megválaszolására: én ugyanis rendkívül szerencsés helyzetben vagyok, mivel mindezidáig az összes főállású munkahelyem ahhoz kapcsolódott, amivel szeretek foglalkozni: az angol nyelvhez, irodalomhoz és kultúrához – és soha nem kellett elhagynom az iskolát. Szerintem nagyon fontos az, hogy az ember örömet leljen abban, amit csinál és ne csak pénzkereseti forrásnak tekintse a munkáját. Csak ezzel a pályaválasztási „tanáccsal” szolgálhatok.

Ön rengeteg időt szentel különböző irodalmi művek tanulmányozására. Milyen hatással vannak Önre tevékenysége során megszerzett ismeretei ? Jár-e kiábrándulással az emberi természetből, illetve a minket körülvevő világból vagy csak tudása gazdagodik a megismerés során?

Rengeteget tanulok az irodalomból az emberekről, a világról, a nyelvről, saját magamról. Egy igazán jó könyvben elmélyülni fantasztikus élmény, olyan mint egy felejthetetlen utazás. Sokszor igencsak pesszimista szerzőket olvasok (pl. Shakespeare vagy Milton is tud ilyen lenni), de nem bírok kiábrándulni az emberből és az életből. Valószínűleg menthetetlenül naív és felszínes vagyok, amint a Jóskásoknak küldött üzenetem is mutatja. 😊

Végezetül, mit üzenne a Jóska tanulóinak?

Végül minden jóra fordul – de ez rajtunk is múlik! 😊

Bolygónk sérülékenységét említette az előadásában, mennyire függ össze a természet fotózása a természetvédelemmel?

Ezen sokat gondolkozunk. Jó lenne egy kutatást létrehozni erre a témára, mivel egy természetfotó sokszor elképesztő sikert érhet el a döntéshozóknál. Davosban, Svájcban, minden évben megtartják a Világgazdasági Fórumot. A pályázaton megjelenő képeket mindig abban a térben állítják ki, ahol a globális döntéshozók, politikusok, tudósok beszélgetnek. A fotókhoz leírások is tartoznak, így mutatván be bolygónk legnagyobb problémáit. Nekem is volt ott képem kiszáradt dagonyában lerakott békapetecsomókról, hosszú leírással. Ezek a fotók közvetve érhetnek célt. De volt arra is példa, hogy egy fotó, ami egy ritka majomfaj utolsó példányait ábrázolta egy eltűnő erdőben, Kínában, díjat nyert. A kép akkora felháborodást keltett a lakókban – erről a majomról nem is tudtak, azt pláne nem, hogy el fog tűnni az élőhelye –, hogy azonnal leállították a fakitermelést. Így megmenekült a faj.

Az én munkámban a kép ismeretterjesztési célokat is szolgál, s az ismeretterjesztés nem igazán működik fotó nélkül. Nekem részben erről szól a munkám, a képeken keresztül mesélek a fajról meg a kalandokról. Ez a kettő együtt jobban hat egy előadáson vagy kiadványban, tablókon. Tehát a lényeg, a fotó együtt él azzal a szöveggel, amit leír.

A célközönség bárki lehet? Diákok, szaklap stb.?

Mostanában sok helyre meghívnak, emiatt változatos a közönség. A nyugdíjas klubokat nagyon szeretem, az idősebb emberek igazán érdeklődőek. De előfordult olyan is, amikor politikusnak tartottam tárlatvezetést. Nagy István agrárminiszternek meséltem 25 percen keresztül. Jó a politikusokat kicsit "megfertőzni", könnyű beszippantani őket ezzel a varázslatos világgal.

De a fotózással nem áll meg ez a hivatás, a nemzeti parkban (Duna–Ipoly Nemzeti Park) közvetlenül is teszek a természetért: természetismereti túrákat tartok a királyréti tanösvényen, a Hiúz Ház munkatársaként, környezeti nevelek vagy éppen nagy gödröket ásunk, amiben békapetéző helyeket hozunk létre.

Mit tart a legnagyobb kihívásnak a természetfotózásban?

Újszerűséget mutatni. Eredeti ötleten alapuló úttörő képeket nagyon nehéz csinálni, mert naponta 350 millió fotó kerül fel közösségi oldalakra! Annyira terhelt az egész, az ingerek úgy megemelkedtek, hogy már nehéz olyan fotót készíteni, amin elcsodálkozik az ember. Bennem ösztönösen él az, hogy szeretnék olyat mutatni, amit még senki sem. Ez a legnehezebb, megújulni, különlegest mutatni. Sok természetfotós „átlagosabb” témákat rögzít; jégmadarat, réti sast, stb. Amik gyönyörűek és ugyanolyan nehéz lefotózni őket, csak talán már nem ragadják meg annyira a befogadót, hiszen olyan sokszor láttuk már ezeket a fajokat, formákat. Nem úgy, mint például araszolókat repkedni a téli fagyos fák között, éjjel.

Volt olyan eset, amikor egy állat rosszul reagált a fotózásra?

Telelő denevéreknél néha előfordult, hogy amikor elkezdtük őket fotózni, remegni kezdtek és akkor rögtön ott kellett hagyni őket, hogy visszahibernálják magukat. De ha elég alázatosak és kíváncsiak vagyunk az élőlényre, akkor nagyon hamar megtanuljuk, hogyan kell viselkedni. Így olyan megfigyeléseket is tudunk tenni, amelyek akár a kutatóknak is újdonság lehet. Csupán azzal, hogy mi sokat lehetünk odakint, kint is aludhatunk; a terepen töltjük az éjszakát. Ilyenkor például sokszor látom, ahogy – meglepő módon, a tél közepén – a denevérek párzanak, egy hím végigrepül 10 nőstényen és felébreszti őket a védett, földalatti bányák mélyén. Rengeteg érdekes felfedezéssel lehetünk gazdagabbak.

Az előadás alatt azt éreztem, hogy néhány kép annyira gyönyörű, hogy azt hinném ilyen nem létezik. Igényelnek-e bármiféle utómunkát ezek a képek? Szabad-e őket szerkeszteni?

Az alapvető korrekciók engedélyezettek: meg szabad vágni a képet vagy világosítani, ha túl sötét lett, élesíteni kicsit, színesíteni. De mindig megnézi a zsűri, hogy a pályamunka mennyire tér el az eredetitől, mivel azt is be kell küldeni, az eredeti fájlt. Viszont tilos elvenni, a fotóból: ha például belelóg egy fűszál a képbe és elcsúfítja azt, nem szabad kiretusálni utólag, Photoshop programban.

Mennyi előzetes munkát igényel egy kép készítése?

Attól függ milyen. A legjobb képek - megálmodott képek. Tehát fejben dőlnek el. Megálmodom sokszor – kell képzelőerő hozzá – és megpróbálom megvalósítani élesben. Ehhez viszont sok előkészület kell, mindent gondosan berendezni, beállítani. De előfordul olyan is, amikor csak úgy belebotlom egy nem várt témába. Például két éve fotózom az egereket egy földalatti bányában, és egy kora tavaszi estén éppen mentem ki a bányához, amikor elém került egy kis mogyoróbokor. 7perc alatt elkészült a gyönyörű fotó, a pollenek szórásáról.

Mit javasolna annak a diáknak, aki természetfotós szeretne lenni?

Mindenképpen szeretni és ismerni kell a természetet. Szükségesek biológiai ismeretek, kalandvágy, képzelőerő, szenvedély is. És - mindig azt szoktam mondani, hogy soha ne hagyja abba. Ne térjen le az elképzelt útról, illetve ne figyeljen negatív beszólásokra. Önmaga fedezze fel a tájat, témákat. Nézze mások képeit, iratkozzon be különböző természetfotós klubokba, ahol tanulhat más kiváló fotósoktól. Olyat láttass, amit más még nem. Ez a lényeg.

Mikor fogalmazódott meg Önben, és mi inspirálta abban, hogy éppen Dante Isteni színjátékát fordítsa le?

Olasz szakot végeztem az egyetemen az angol mellett, és jól tudtam olaszul. A szüleim zenészek voltak, ők maguk is beszélték, valamint többször jártunk Olaszországban. Ott adódott alkalmam a nyelvet hallani, érteni. Otthon akadtak Danték olaszul, németül. Sőt, emlékszem, még illusztrált is, tele szörnyű képekkel, mindenféle szárnyas ördögökkel. Tehát valahogy mindig tudtam, hogy ez a mű létezik, otthon benne volt a családi köztudatban.

Nyelvésznek tanultam, és az lettem, ezért engem mindig foglalkoztatott a dolognak a nyelvi része. Hogy mi az oka annak, hogy az író egyes dolgokat másképp mond. Olvastak maguk Zrínyit például? Olyankor az ember elgondolja, hogy vajon miért fogalmaz ilyen furcsán, vagy mit akar ezzel kifejezni. Tehát ez engem tulajdonképpen sokáig jobban érdekelt, mint az irodalmi része.

Az évek során hogyan mélyült el a művel való kapcsolata?

Az iskolában a Poklot el kellett olvasni, a Babits- féle fordítást. Hát én úgy végigmentem rajta, de nehéz volt, nem nagyon ragadt meg. Az egyetemen, ott rendesen már olaszul tanultam, sok-sok jegyzettel, Kardos Tibor professzor vezetésével, aki jól ismerte a művet. De hát akkor aztán angoltanár lettem, nem így alakult az életem. Csak jóval később, miután már Shakespeare darabokat fordítottam, és lett már gyakorlatom régi szövegekkel - és olaszul jól tudtam –, akkor éreztem úgy, hogy most már jöhet ez.

Ön szerint Dante hogyan vélekedik az emberi cselekedetekről? Hol húzza meg az erkölcsösség és az erkölcstelenség közti határt?

Nem is tudom, mert úgy érzem, hogy Dante nem egyszerűen csak olyan, mint egy hittantanár, hogy „Gyerekek, adjátok oda a fél kifliteket a másiknak, vezessétek át a vak nénit az utca túloldalára és végezzetek jó cselekedeteket!”. Ennél azért ő bonyolultabb meg felnőttebb. De valójában tényleg azt hiszem, alapvetően azt akarja mondani, hogy vigyázni kell. Vigyázni kell az életben, állandóan a tükörbe kell nézni, hogy mit teszek, hova megyek, miért azt csinálom, amit csinálok.

Egy embert a pápa vett rá például arra, hogy hamisan politizáljon, és Dante rettentő keményen berakja a pokolba az illetőt. Azt mondja, hogy nincs az a pápa, amelyik ilyesmire jogosan biztathat. Azzal te ne védekezzél, hogy neked ő mondta, hogy csináld ezt, és hogy majd feloldoz. A disznóság az disznóság.

A világgal való kapcsolatát, valamint az arról alkotott képét mennyiben formálta ez a munka?

Nagyon, természetesen nagyon. Rengeteget tanultam belőle, sok mindent észre kellett venni. Egyrészt a keresztény tanításokat gyakran fel kellett lapozni. Én gyerekkoromban jártam hittanra. De azért felnőtt fejjel, hogy hogy van például a hét főbűn, meg egyáltalán a bűn fogalma mit jelent, ezen nagyon sokat lehet töprengeni. Illetve, hogy mi a különbség a hiba, a bűn, a jellemhiba meg a rossz tulajdonság között. Ezeken volt például alkalmam elgondolkozni.

Elgondolkozott valaha azon, hogy milyen lesz a jövőben a világ? Amennyiben igen, miben és mennyiben tér el a mai világ attól, ahogy azt Ön régen elképzelte?

(nevetés) Hát ez nagyon jó!

Igen, igen, nem volt se mobiltelefon, se internet. De persze én ezt így nem képzeltem el, hogy lesz vagy nem lesz, mert nem volt. Sokkal jobbnak találom a világot most. Nem csak azért, mert ezek léteznek. De hát ne felejtse el, hogy akkor kommunizmus és vasfüggöny volt. Már belföldön is a rendőr megállította az embert, hogy hova megy, mit akar, mutassa a táskáját, tehát egy rendőrállamban éltünk. Ha túl sok pénze volt valakinek, akkor azt elővették, hogy honnan van neki ennyi.

Nagyon érdekes, egy szerintem hazug és álságos, ilyen ókeresztény erkölcsiséget próbáltak erőltetni, mint például, hogy a kamatszedés bűnös dolog. Emlékszem, hogy elkezdték ’56 után, vagy már előtte is, ’54-’55-ben, hogy az ember tegye be a pénzét bankba, mert akkor majd kap kamatot. Mert különben az emberek minek tették volna be, hiszen féltek, hogy majd elveszik. Ezért kamattal csábítgatták az embereket, - egyébként okosan - hogy ne legyen kint annyi pénz. Hiszen áruhiány volt, és ha túl sok pénz van az embereknél, akkor vásárolni akarnak, de nem kapnak termékeket, az inflációhoz vezet. A lottót is bevezették elég hamar, ami aztán szögesen ellentmondott a szocializmus, vagy akár a kereszténység elveinek, hiszen munka nélkül szerzett jövedelem, már bocsánatot kérek. De hát ez is egyfajta adóztatás, mivel soha nem fizetnek vissza annyit, mint amennyi bejött.

Van bármi, amit a gimnáziumi önmagának üzenne?

Hogy figyelmesebben kéne olvasni. Felületes, türelmetlen voltam, szaladtam. Még általánosban rengeteget olvastam, Jókait meg Verne Gyulát, Dosztojevszkijt - mond ez valamit maguknak? Ezeket. Aztán később nem volt már türelmem. Szóval azt mondanám magamnak, hogy többet kéne olvasni. Nem csak ilyesmit, mert jó, ez talán nehéz, meg nem mindenkinek való, de rendes regényeket.

Egy szerzőnek nyilván nehéz megállapítania, hogy melyik műve áll a legközelebb a szívéhez. Ezért egy másik irányból szeretném ezt a témát megközelíteni. Ha megismerkedne valakivel, és egyetlen saját művel kéne bemutatkoznia, melyik lenne az?

Valószínűleg nem a regény lenne (Akik már nem leszünk sosem című nemrég megjelent műve – szerk.), mert azt nehéz elvárni valakitől, hogy ilyen hosszabb könyvet elolvasson bemutatkozásnál. Ezért inkább egy verset mutatnék. Az a helyzet, hogy általában azok a versek szoktak a fejemben járni, amelyeket az utóbbi időben írtam. Az ember valahogy nehezebben engedi el a verseket, miután befejezte őket. Még az elmentés vagy kinyomtatás után is sokat gondolkodik rajtuk. Úgyhogy valószínűleg valamelyik újabb verset használnám bemutatkozás képpen. Nem biztos, hogy azt mutatnám, amelyik a legjobb – vagy amelyiket én annak gondolom –, hanem azt, amit az utóbbi időben írtam. Hisz az van legközelebb ahhoz, ahogyan éppen érzem magam.

Említette, hogy már középiskolás kora óta ír. Milyen olvasmányok hatottak az írói és költői pályafutására?

Nagyon sok minden. De ha már a gimnáziumnál tartunk, akkor nekem az irodalomra, költészetre való első rácsodálkozásaim egyike, ami először megérintett, az Radnóti Miklós költészete. Nem voltam nagyon olvasó kamasz. A bátyámtól kaptam kölcsön a könyveket, de egyik sem tetszett. Inkább történelmi könyveket olvastam, nem irodalmikat.

Általános iskola vége felé bukkantak fel a költők, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Felismertem, hogy az irodalom mennyire nagyszerű dolog és mennyire érdekel engem – bár nem tantárgyként. Éreztem, hogy hatással van a saját életemre. Ez olyan élmény, amitől nem lehetett később se megszabadulni. Szerencsém volt, mert általános iskola végén NYIK (nyelvi, irodalmi és kommunikációs program) osztályba jártam. Emiatt a mi szöveggyűjteményünkben olyan szerzők szerepeltek, akiket mások nem tanultak, például Márquez. Én sem ismertem őket. A szüleim persze igen, de nyilván nem az ő könyvtárukat nézegettem. A szöveggyűjteményben találtam részleteket a Száz év magányból is. Akkor éreztem, hogy ez marha jó, és valami egészen más, mint amiket eddig olvastam. Ez megint csak egy lökés volt az irodalom felé. Annyira kíváncsi lettem, hogy elmentem a könyvtárba és kikölcsönöztem a Száz év magányt és elolvastam. Teljesen beszippantott. Nekem tehát nem az ifjúsági irodalmon keresztül vezetett a szépirodalomhoz az út, hanem egyszer csak rám omlott 8. osztályos koromban. Azóta is ennek a hatása alatt vagyok.

Volt egy másik szerző, nem nagyon ismert Magyarországon, Fukazawa Shichiro japán író. Zarándokének című novellaciklusából egy részlet bekerült a szöveggyűjteménybe, és ez nekem nagyon megmaradt. Gimnazistaként a kedvenc íróim között tartottam számon. Nemrég újra elolvastam a Zarándokéneket, és még továbbra is nagyon jó szövegnek tartom.

Megvan tehát a pillanat, amikor rájöttem, hogy érdekel az irodalom. Aztán elkezdtem összeszedegetni a könyveket meg az élményeket. Ezt nehéz feltérképezni magamban. Idő kell, amíg átcsap abba, hogy az ember állandóan az irodalomban búvárkodik. Az elején még azt sem tudtam, melyik irányba induljak el, csak egy késztetés, kíváncsiság hajtott előre.

Az Akik már nem leszünk sosem című regényével kapcsolatban – a különböző korosztályok és generációk máshogy látják a világot, nehéz kollektív rendszerként értelmezni ezt. Átlátni, hogy külön-külön hogyan férnek meg egymás mellett. Ön személyesen hogyan látja saját generációjának az aspektusait, és hogyan a mostani középiskolás korosztályáét?

Egy picit kritikus vagyok azzal, hogy a generációknak külön-külön lenne egy általános nézőpontja. Annál fontosabbnak látom az egyéni nézőpontokat, minthogy azt gondoljam, hogy mindent bele lehet egy generációs narratívába préselni. De az tény, hogy vannak generációs helyzetek és generációs témák. Azt látom, hogy volt az én generációmnak – ez nem az egészet fedi le – egy aspektusa, amiben különbözik a mostani generációtól. (Ezt nagyon óvatosan mondom, mert nem ismerem annyira a középiskolásokat, hisz nem tanítok, nem találkozok velük, csak ismeretségi körökben legfeljebb), Az, hogy amikor a kilencvenes években általános iskolás majd gimnazista voltam, bár sok rossz dolog történt, alapvetően azért eufórikus hangulatból indult. Volt egy perspektivikusabb szakasza, amikor mindenki azt érezte, hogy itt végre megtörténtek olyan politikai-társadalmi változások, amikre régóta vártunk. Van szabadság meg demokrácia, Nyugat-Európa, a nyugati civilizáció hirtelen elérhetőbbé vált. A kilencvenes éveknek volt egy nagyon optimista hangulata, és a jövő érdekesnek tűnt. Most azt látom, hogy az utóbbi években a jövőről folyamatosan úgy beszélünk, mint valami fenyegetésről. Kipusztulunk, megsülünk, bajunk lesz, mindenki hülye most a politikában is, nem nagyon látjuk, hogy a progresszió az mi akar lenni. Ha van, akkor az valamiféle technicizált, ami szintén inkább ijesztő, a társadalmi különbségek egyre nőnek, nemhogy csökkennének. Az egész jövőhöz való viszony nagyon sokat változott, és én ezt egy alapvetően eltérő tapasztalatnak látom. Az én generációmon bizonyos értelemben még mindig lehet érezni azt, hogy volt egy felszabadultsága a jövővel kapcsolatban hogy most már jó dolgoknak kell jönnie. Persze, aztán vége lett, tehát a keserűség is bejött egy idő után, de az emléke annak, hogy volt olyan pillanat, amikor arra gondoltunk, hogy a jövő az valami nagyon frankó lesz. Talán most erről kevesebbet beszélnek a fiatalabbak, hogy a jövő szuper lehet. Az van, hogy ezt ne csináljuk, azt ne csináljuk, nem lesz jó, nem lesz mit enni. Ez a viszony nagyon eltérő a különböző generációk között.

Az íróknak és a költőknek fontos szerepe van a fiatalok látásmódjának formálásában és inspirálásában. Ön személy szerint mit üzenne a József Attila Gimnázium tanulóinak?

Azt, hogy ne aggódjanak a jövő miatt annyira. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell komolyan venni ezeket a problémákat, de egy picit legyenek felszabadultabbak. Ne csak negatív színekben lássák a dolgokat. A felszabadultság annak az előszobája, hogy a saját személyes szabadságunkat el tudjuk nyerni és aztán szabad emberekként éljünk és szabadon tudjunk gondolkodni. Ami mégiscsak annak a lehetőségnek, hogy élünk egy fontos aspektusa. Nem akarok úgy beszélni, mint egy öregember. Néha megérint a dolog, hogy ez nem tart nagyon sokáig. Lehet ellébecolni az időt, lehet letargikusan otthon feküdni, de sokkal több van a világban, minthogy ezt megengedjük magunknak. Nem szabad felülni a negatív hullámokra, egy kicsit felszabadultabban érdemes az egész világot szemlélni, Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne szomorúnak lenni, mert ez ugyanúgy egy fontos emberi állapot. De hogy ez az egész világ nem rossz, az biztos. Meg lehet benne találni azt, kinek-kinek, ami jó. Bármi lehet az autószereléstől kezdve az utazáson keresztül a műköröm építésig, ami engem nem érdekel, de biztos van, akinek az örömet tud okozni. Nem kell eleve adott keretek között elképzelni magunkat.

„Az interjú előtt kimehetsz nyugodtan rágyújtani, van még időnk.”

„Nem kell, köszi, már leszoktam a cigiről.”

Akkor az első kérdésem már adott is. Miért hagytad abba a dohányzást?

Iszonyú egészségtelen, betegségtudatom lett a cigitől, elkezdtem azt érezni, hogy tényleg minden szál cigarettával csak kitolok saját magammal, pedig korábban kimondottan szerettem dohányozni.

A magadból kiinduló okokon kívül hatott még rád egyéb tényező, mondjuk a környezetkárosítás? Érzékenyen érint a klímaváltozás témája?

Azért vagyok nagyon zavarban, mert vannak barátaim, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják, zero waste háztartásban élnek, vagy tíz éve aktív környezetvédők. Ha nem is lehet megváltani a világot azzal, hogy nem veszel minden szem narancshoz egy nejlonzacskót, az, hogy tudatosan fogyasztasz, nagyon sokat számít. Úgyhogy igen, elég érzékeny vagyok rá. A saját életemben szívesen elmondok mindent, hogy mit csinálok, de ezek apróságok, a bambuszfogkefétől kezdve a kulacson keresztül. Nem vásárolunk olyan dolgokat, amiknek iszonyú ökológiai lábnyoma van. Eljárunk például piacra. A hétköznapjaimban ez a tudatosság abszolút benne van.

A hétfőid a közösségi médiában azonban teljesen másról szólnak. Honnan indult el a liftes szelfi koncepció?

(intenzív nevetés) A boldogarcú liftes szelfik! Nagyjából onnan indult, hogy beszóltak, hogy nem vagyok elég „trendi”, tükrös szelfit csinálni nem menő, ez annyira 2014. Akkor úgy voltam vele, hogy csak azért is csinálok még párat, ennél nagyobb hülyeséget úgysem lehet kitalálni. Ebből lett teljesen valószínűtlen módon egy mozgalom. Kiderült, ennek van saját neve, az Aleska Diamond-ing, már tervezem a közös liftes szelfit vele. Határ a csillagos ég. Ez egy vicc, de pont az ilyen apró hülyeségek azok, amik a világ elviselhetetlenebbik részét elviselhetőbbé teszik. Ezt egy aranyos hülyeségként kell kezelni.

Nemrég posztoltál egy ilyen aranyos hülyeséget, egy mémet, amin a rajongóiddal való kommunikációt egy aliennel szemléltetted. Előfordul, hogy személyesen mennek oda hozzád, a nyakadba ugranak, vagy rád kiabálnak, hogy művész úr?

Rám kiabálnak, hogy művész úr, az van, simonmarci az van, megölelhetlek…előfordul ilyesmi. Az esetek 85-90 százalékában nekem ez nyilván nagyon jólesik, ne panaszkodjon a futó, hogy vágja a hónalját a célszalag. Az tény, hogy néha nagyon furcsa. Képzeld el, hogy te a saját életedben, vagy bárki a saját életében teljesen valószínűtlen meg váratlan pillanatokban megtapasztalja, hogy az ismeretlenek, akik körülötte ülnek, tudják, hogy ő kicsoda. Akármennyire megtisztelő, hogy sokan olvassák a könyveimet, vagy ismerik a cuccaimat, vagy akárcsak engem valamilyen formában, ebben azért van egy kis ijesztő él.

Ha valaki közvetetten mutatja ki a szeretetét, azt hogyan veszed, vagy veszitek, ha az 5mondatokról van szó? Például, ha illusztrálják egy verseteket. (szerk.: az 5mondatok Simon Márton és párja, Tóth Réka Ágnes közösen szerkesztett verses Instagram oldala. „Jó esetben versek. Rossz esetben is.”)

Annak nagyon örülünk, ez egy tök kedves dolog. Vannak azért szintjei, de hogy valaki ezzel időt tölt, hogy rajzol ahhoz a cucchoz, vagy fényképez, és úgy csinál vele valamit, az szerintem fontos. Nyilván más, mint amikor valaki odaugrik hozzád a villamoson. Ez egyáltalán nem tolakodó, van ennek egy természetes folyamata, hogy olvasol valamit, megtetszik, kezdesz vele valamit, látsz valamit, megtetszik, kezdesz vele valamit, és akkor ezt lehet így továbbadni. Ha van valami kommunikáció aközött, amit az egyik meg a másik ember csinál, azzal tényleg semmi gond nincs. A probléma teljesen máshol kezdődik.

És hol kezdődik? :)

(nevetés) Vannak azért határsértések, amiket nem szabad meg nem érdemes… ahogy én nem viselkedhetek veled, a könyvtáros hölggyel, vagy bárkivel itt az iskolában akárhogy, úgy velem sem viselkedhet akárki akárhogy, csak azért, mert tudja, hogy ki vagyok, vagy olvasta a cuccomat. Ez mindegy, hogy az iskolában történik, vagy egy villamosmegállóban. Sikerül úgy élnem, hogy ezeket a dolgokat tök jól összeegyeztetem. Azt például tudják, hogy egy galériában dolgozom, néhányan azt is, hogy mi a galéria neve, de hogy ez hol van, azt kevesen ismerik ahhoz képest. Emiatt az én személyes életem nem sérül. Van egy ilyen határsáv, amit fenntartok, és ezen nem engedek át senkit. Ezt így lehet normálisan működtetni.

Találkoztál már olyan szituációval, hogy valaki csak azért olvasta el a verseidet, mert te vagy A Simon Marci, létezik ilyen helyzet egyáltalán?

Van, aki a személyemet, van, aki a nevemet fanolja, valójában ilyenkor darabokra vagy szedve. Főleg, amikor elterjedt a Polaroidok Tumblin (létezik még a Tumblr?). Ezt onnan tudtam meg, hogy történik valami a könyvemmel, hogy átküldte egy haverom, aki viszont sokat Tumblizott. Hát igen, mainstream Tumblr kontent vagyok. Ez a maga módján nem sértő, vicces inkább. Tumblin legalább egy tucat olyan Polaroidot láttam az én nevemmel, amit nem én írtam. Alá van írva, hogy Simon Márton. Hát szép. De most így mit csináljak?

Tapasztaltad már, hogy a saját kontentedet valaki kredit nélkül felhasználta, vagy a saját neve alatt posztolta valahol?

Instán rendszeresen posztolják úgy a szövegeimet, hogy nem teszik hozzá, hogy azt én írtam. Amikor ugye ez saját cucc, saját oldal, 493 követővel, az szerintem rendben van, mindenki csinálja, amit gondol. Tényleg, használják nyugodtan azt a szöveget, ha akarják. Vannak viszont több tízezer követős, valójában bizniszként működő oldalak, ahol ez előfordul, épp a napokban volt, hogy az egyik ilyenre kitettek valamit a Polaroidokból. De se címmel, se névvel, se semmivel. Ez itt jogsértés, mert ők szerintem valójában pénzt keresnek azzal az oldallal, pl. kilencvenezer követővel, azért abban van kenyér. Hogy ilyen komolytalanul fogalmazzak. De mindegy, ezek ilyen formán valódi jogsértések, ilyenek is előfordulnak. Egyébként magában úgy szövegemet nem nagyon tudom, hogy lopták-e.

Említetted ugye a biznisz Instagramot, az 5mondatok nagyszabású projekt lesz, vagy véges az élettartama? Felolvasó esteket szerveztek pároddal?

Volt már egy felolvasó estünk most decemberben, Matisz Flóra csinált nekünk hozzá zenéket, és nagyon jó volt. Most megkeresett minket egy ismerős, egy táncos csaj, hogy csinálna hozzá valami mozgást még, és akkor azzal lehet, el fogunk menni fesztiválokra fellépni. A pozitívum ugyanaz, mint a negatívum, hogy valójában annyi dolgunk van, Rékának is meg nekem is, hogy ezzel side project-ként tudunk foglalkozni. Hogy ebből egyszer lesz-e könyv, ez hetente felmerül, hetente ugyanarra jutunk, hogy persze, majd, de erre semmi időnk nincs.

A Jelenkor kiadóhoz esetleg bevinni ezt az ötletet?

Ha én most holnap beállítanék a Jelenkorhoz, hogy ezt ki akarom adatni, akkor minden valószínűség szerint azt mondanák, hogy oké. Egyrészt azért, mert ez az alakuló anyag amennyire én látom, tényleg nagyon erős. Másrészt hála Istennek a Jelenkor kiadóval is jó a kapcsolatom. Valószínűleg lesz az 5mondatokból is egy könyv, csak ezt úgy kell csinálni, hogy az utána az egész világ előtt vállalható legyen. Rossz, gagyi, vállalhatatlan projektekkel nincs értelme kijönni. De biztos, hogy a Jelenkorhoz vinném, ha ott tartanánk.

Vinnéd, vinnétek… nincs egy hátsó gondolat arról, hogy jobban, vagy pont, hogy kevésbé fogyna ez a könyv, mert ketten csinálnátok, és nem a saját önálló köteted lenne?

Biztos, hogy befolyásolná ennek az egésznek a percepcióját, hogy mit szólnának hozzá, és mit írnának róla. Van ehhez egy viszonylag jó ötletünk, ami szerintem érvényes és izgalmas verseskötetet tudna ebből csinálni, ha egyszer megjelentetjük. Viszont az engem tényleg jobban foglalkoztat, hogy ami aztán a könyvbe belekerül, az olyan legyen, hogy jó szívvel olvassam. Időnként előveszem ezt az oldalt (szerk.: az 5mondatokat), és visszagörgetem, most van rajta kétszázvalahány poszt, annak nagyjából a felét írtam én. Ha végigolvasva a szövegeket nem érezném azt, hogy jó, ez egy izgalmas anyag, jó, ezzel lehet valamit kezdeni, ennek van egy része, ami kész van, van egy része, amivel még dolgozni kell, de hogy ez komolyan vehető és érdekes, akkor nem csinálnám. Önmagában, mindegy, hogy ez most az én instaoldalam vagy másé, nem érdemes belőle szart csinálni. Szegény csajt most leszóltam azzal, hogy ne írjon egymondatos hatásos verseket? (szerk.: az előadás alatt lehetett jelezni, ha valakinek volt oldala, ahova saját szerzeményeket posztolt)

Az Instagram-költészet kapcsán igaz az, hogy jelen van a lélektúltengés, hogy a csapból is rozé bor folyik, és a nap minden szakában csillagzáporok hullnak alá az égből?

(intenzív nevetés) Csillagzáporok…igen! Irtózatos mennyiségben jelen van. Sok csillagzápor és sok rozé bor, az a baj ezzel, hogy addig van rendben, ameddig a helyén kezeljük. Sosem tennék ilyen cuccokat verseskötetek mellé, de közben meg az irodalomi szakmának van egy szerintem eltúlzott viszolygása ezekkel szemben. Ezeknek a többsége gyakorlatilag kamaszok verses naplói, és aki ezt nem tudja helyén kezelni, ne legyen író. Komolyan, 15-16 éves gyerekeknek a lelki válságait, amiket megírnak úgy, ahogy tudnak, lefikázni meg lekezelni, az nem ízlés. Attól te nem leszel irodalmár, nem leszel költő, attól nem leszel valaki, hogy azt tudod mondani, hogy a „Gizi milyen szar insta verses oldalt csinál”. Az irodalom nagyon rossz hatásfokkal éri el az embereket. Lehet állatira frusztráló Kovács József alanyi költőnek, hogy ő elvégzi az ELTE-t, az összehasonlító irodalomtudományi szakot meg az esztétikát, és PhD-t szerez, és utána nyolcan olvassák a verseit. Vannak olyan szerzők, hogy még nyolcan se. És akkor itt egy instaoldal, egy közepesen jól menő, amit három-négyszázan is olvasnak. Ebből vannak ilyen feszültségek. Egy szakmai véleményt akkor lehet komolyan venni, ha valaki elvonatkoztat a saját nyűgétől meg nyomorától. Ez messzire visz, közben meg azt hiszem, hogy ha nem vesszük számításba azt, hogy ez milyen fontos embereknek, kamaszoknak, idősebbeknek, akkor hibát vétünk. Ugyanolyan hibát vétünk, ha ezeket el akarjuk vinni a Jelenkor kiadóhoz, mert ezeket nem lehet kiadni. Más közeg, más funkció, máshogy működik.

Ezek akkor kapnak ugye negatív fényt, ha valaki szakmabeli olvassa őket. Mennyire relatív fogalom az, hogy ezek versnek számítanak? Milyen mértékben függ ez a befogadótól vagy a divatköltészettől?

Iszonyúan függ ez a befogadótól, és nagyon divat. Egyfelől azt gondolom, ha valaki nem számol azzal a képpel, ami most versként él az irodalmi szakma progresszív felének a fejében, akkor azt nem lehet a szakmához tartozónak tekinteni, vagy lehet, de felesleges. Másfelől, ha csak ezzel számolunk, akkor unalmasak leszünk. Nem világfejtésbe akarok bonyolódni, de ez az egész létezés minden pillanata (pedig semmilyen spiritualitásban nem hiszek), amit megélünk, az gyakorlatilag legkevesebb két egymásnak teljesen ellentmondó igazságnak a metszetében történik. Ezt nem lehet letagadni. Ha valaki, mondjuk Szijj Ferenc verseinek olvasása, megértése, ismerete és bedolgozása nélkül akar 2020-ban Magyarországon költő lenni, az el van tévedve, és az eredmény valamilyen formában sántítani fog. Ez ugyanúgy igaz, mint, ha azt mondod, hogy ha valaki csak (mondjuk) Szijj Ferencből kiindulva akar költő lenni, akkor be fogja nézni.

„Luca, az utolsó kérdést még...” - Andi néni

„Jaj, igen, bocsánat elszállt az agyam szóval…”

A Jóskás diákoknak mit üzennél?

Keressenek maguknak egy olyan könyvet, amit nagyon szeretnek, és egész életükben nagyon szívesen olvasnak.

És neked melyik könyv lenne az? (Andi néni)

Hemingway: Az öreg halász és a tenger. Bár egy-két éve elkezdtem azt érezni, hogy nem szabad egyfolytában öngyilkosokra hivatkozni.

Azért József Attiláról mondasz egy mondatot, hogy szereted-e? (Andi néni)

Nagyon szeretem József Attilát, nagyon sok versét tudom fejből, pedig szerintem a javát már elfelejtettem.

Mi az a probléma, ami Önt életében leginkább foglalkoztatta, vagy amire a legtöbb időt fordította?

Nem tudom, mert… Na! Pár éve megkeresett két jezsuita szerzetes tanonc, hogy csinálnak egy filmet az elhivatottságról, és szerepeljek benne én is. El akartam hajtani őket, hogy hát bennem semmi elhivatottság nincs, de erre kifejezetten izgalomba jöttek, hogy „olyan is van?” Mert azt mondták, hogyha ilyen is van, akkor kifejezetten szeretnék, hogy jelenjen meg a filmükben az is, hogy az se feltétlen egy érzelmi vagy lelki „nyomoronc”, akinek nincs elhivatottsága. És egy nagyon jó beszélgetés lett velük ebből. Tehát bennem tényleg nincs és soha nem is volt semmilyen elhivatottság, de mindig megtalált valami; vagy egy probléma, vagy egy csapat, vagy emberek. És ameddig az pezsgett, akkor addig „abba toltam”.

Aztán minden ilyen egy idő után kifúj. És akiben van elhivatottság, az majd megtalálja a következő problémát ugyanazon a területen, De én sose így működtem, tehát ha úgy tetszik, mindig csak projektekben vettem részt. És így is lehet, ez is létezik. Azért tűnhet úgy, hogy sok mindent csináltam, mert mindig csakis az érdekelt, ami éppen az aktuális projekt volt.

Pont emiatt nem is lehet azt tudni, hogy mi dönti el, mi lesz a következő könyvének a témája?

Nem, szóval ami úgy beszippant, meg ami úgy… szóval… na! Majdhogynem azt mondom, hogy bármibe belemegyek, de nem akármibe. Tehát olyanba, ahol valami hasznosat tudok netán csinálni. Azért, mert ebbe az se árt, ha valaki matematikus, az se árt, ha valaki nem annyira matematikus, akkor az elvileg jöhet. Innentől kezdve az emberek, meg maga a probléma dönti el, hogy belemegyek-e, megcsinálom-e. A jezsuitáknak például ez azért volt érdekes, mert nyilván jezsuita szerzetesnek az megy, akibe nagyon is van elhivatottság, Számukra ez idegen volt, de teljesen nyitottak voltak rá. Egy nagyon jó kis beszélgetés lett ebből végül, így, hogy mind a ketten nagyon nagy tisztelettel voltunk: én az ő elhivatottságuk, ők meg az én elhivatottság-mentességem iránt.

De szokták mondani, hogy akinek nincs álma, az álmodjon magának valamit. De ne álmodjon! Azért ne, mert ez a legbiztosabb út arra, hogy nagyon sok olyan embert boldogtalanná tegyünk,aki pedig nem boldogtalanságra született. Mert attól még, hogy nincsen saját álma, attól még lehet nagyon hasznos bármiben, amiben ő a legalkalmasabb ember. Én nagyon tisztelem az elhivatottságot, de nem tartom feltétlen szükséges feltételnek - egyébként elégséges feltételnek sem az, tehát tudjuk, hogy amellett még valamennyit tanulni, meg dolgozni is kell.

Mit gondol arról, hogy tudja-e mindenki követni a gondolatait?

Az a helyzet, hogy én se mindig tudom. Van, hogy a könyv írása közben ér meglepetés, hogy erre akar menni az, amit írok, mert én eredetileg nem úgy gondoltam. Annak, amit az ember éppen csinál, annak van egy belső logikája is. Például tanárként persze, hogy meg akarunk tanitani titeket bizonyos dolgokra, de megvan ugyanakkor a ti saját belső logikátok is, amit viszont nem nagyon lehet áthágni. Ezzel tisztában kell lenni, hogy így jó, így van rendjén. Ugyanez van most azzal is, hogy ki mit ért abból, amit én írok. Lehet, hogy valaki többet ért belőle, mint én. Hallgatóimtól rendszeresen kapok olyan megjegyzéseket, kérdéseket – merthogy egy kérdés is sokszor egy állítással kezdődik – amiken úgy elnézek, hogy jé, ez okosabb, mint amire én gondoltam. El is lopkodom tőlük, miért ne? Van egy csomó olyan dolog, ami nekem eszembe nem jutna, de ehhez kellenek a hallgatók, a fiatalok.

És ha már szóba kerültek a fiatalok, mit üzenne a József Attila Gimnázium diákjainak?

Jaj, Istenem! Hú, szóval vannak guruk, akiknek üzenetük van. Nekem üzenetem nincsen. Tényleg nincsen! Félreértés ne essék, nem vetem meg egy kicsit se azt, akinek van. Nagyon gyakran találkozom Pál Ferenccel – aki pap és mentálhigiénés szakember – és neki van üzenete, mert ő nem „mellesleg” egy pap. És nagyon jó üzenetei vannak, sokszor tartunk egymás után előadást, mert így hívnak minket. Eleinte csodálkoztunk, de most már értjük, merthogy egy pap, egy tanár, nem rossz ez így együtt. És azért hívnak – válaszolva a kérdésre – a cégek mindkettőnket egy ilyen céges rendezvényre és fizetnek esetleg annyit, mint a félhavi fizetésem egy egyórás előadásért – ez nem a József Attila Gimnázium – mert mindegy nekik, hogy mit visz haza a dolgozójuk arról a rendezvényről, csak vigyen valamit. Azért hívják a Ferit is meg engem is, mert bíznak benne, hogy valamit majdcsak hazavisz. Én is itt mondtam pár dolgot, biztos, hogy mindenki más valamit visz haza belőle, más lesz az, amit tovább gondol. A Feri esetében nem ez a helyzet, mert ő egy katolikus pap. Ő a katolicizmust képviseli. Nem is engedheti, hogy akármit vigyen haza. Mert ő is nagyon jó dolgokat mond, kitűnő előadó, de ő a másik fele. Ő pontosan megmondja, hogy mondjuk a katolikus világszellem szemében ezt hogyan kell látni.

Én nekem ilyen mondanivalóm szintén nincsen. És úgy látszik, hogy a cégeknek mind a kettő kell. Tehát az is, hogy valaki mondja meg, hogy merre hány centi, meg az is, hogy valaki azt mondja: „Találd meg, hogy merre hány centi, és akkor azt viszont méricskéld fel rendesen”.

Mi okozta ezt a hatalmas változást az életében?

Én ezt inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagy lépés volt. Mindig vallásos ember voltam, szüleimmel jártunk templomba, imádkoztunk, vallásosan neveltek, és az ő példájuk egy hatalmas, szép, jó példa volt nekem arra, hogy úgy teljes az élet, hogy ott van benne Isten. Nekem soha nem volt kérdés, hogy van Isten, meg hogy ezek az értékek jók. De azért ahogy egy fiatalnak, nekem is fontosabb volt az, hogy elmegyek a bulira vagy utazzak, tehát kicsit háttérbe szorult a vallás. Az üzleti karrierem, amikor a Pepsinél dolgoztam, nagyon sokat utaztam, és ebbe a vallásos értékrendbe az billentett vissza, hogy édesanyám beteg lett. És mondta az orvos, hogy egy éve van hátra. Úgy éreztem, hogy ebben az egy évben vissza szeretném adni neki azt a szeretetet meg törődést, amit ő adott nekem egész életemben.

És ebben az igyekezetemben egyre közelebb jött hozzám Jézus, kezdtem visszatérni a vallásos értékekhez, ami addig se ment el, csak még jobban előtérbe jött, és ezzel az életem is kezdett változni. Minden nap eljártam misére, eljártam hittanra, eljártam énekkarba a Domonkos-templomba, tehát az életem is egyre inkább a vallásos gyakorlatot próbálta követni. Amikor édesanyám meghalt, akkor jelen voltam, és akkor volt egy olyan csodálatos élményem, hogy ő nem elenyészik a semmiben, a halála nem egy megsemmisülés, hanem hogy az én karjaimból Jézus veszi át, és az ő karjaiban folytatja tovább tulajdonképpen a létét, ami nálam megszűnt.

Akkor már ismerős volt egy Domonkos-atya, aki édesanyámmal beszélgetett meg áldoztatta, amikor beteg volt, és ő mondta, hogy ne térjek vissza régi életembe, hogy csak a Pepsi van, csak az utazás, csak a sok pénz meg a céges autó, hanem maradjak meg ebben a gondolatvilágban és értékrendben, ami elkezdett kialakulni bennem. És akkor ezt így is folytattam, tehát a mindennapos misére járás, mindennapos áldozás már gyakorlat lett, és így egy olyan gyönyörű kapcsolat kezdett kialakulni Jézus Krisztussal, hogy úgy éreztem, hogy én őt akarom követni. Már nem az utazás értékei érdekeltek, meg nem a pénznek az értéke érdekelt, hanem hogy Jézust kövessem, és az ő példája szerint éljek. És akkor ez a pap mondta, hogy ezt a vágyamat leginkább egy szerzetesrendben lehet megélni. És amikor elmentem Szombathelyre a Domonkos-nővérek rendházába, és ott volt egy ilyen élményem, hogy otthon vagyok. Beléptem a zárda ajtaján és otthon érzésem volt, és ez be is igazolódott, mert sokat beszélgettem a nővérekkel, mentem a rendezvényeikre, és a végén az ottani elöljáró azt mondta, hogy beléphetek.

Akkor elmondhatjuk, hogy nincs is igazán semmi, ami hiányzik a régi életéből? Vagy ha van, akkor mi az, ami leginkább?

Nem, nem hiányzik semmi. Ahogy a közgazdaságtannal is magyaráztam, ez egy értékrend-átrendeződés, és most úgy érzem, hogy most van nekem az igazi értékrendem, ahol – ezt az előadásban nem tudtam elmondani – ebben az érték-hierarchiában az anyagi javak a legalsó szint, és a legfelső az erkölcsi, nem anyagi értékek. A mostani életemben a szerzetesrendben éljük a szegénység, tisztaság, engedelmesség fogadalmát. Van mit ennem, van lábamon cipő, de nem ezek a legfontosabbak az értékrendemben, hanem a Jézussal való kapcsolat, tehát ez az erkölcsi szint. És én így nagyon jól érzem magam, sőt azt hiszem, sokkal jobban érzem én így magamat ebben a szemléletben, ebben az értékrendben, mint a régiben.

És ebben az erkölcsi értékrendben mennyire van jelen az a bizonyos önfeláldozó tett, amit az Ön nagyanyja tett, amikor Ön hároméves volt és az a bizonyos baleset történt? Elmondható, hogy ez is egy jel volt az Ön számára, hogy ezt az utat kell tenni?

(szerk. megj.: Egy szerencsétlen buszbaleset következtében Laura nővér nagymamája saját testi épsége árán is védte unokáját, melynek kimeneteleképp mindkét lába részlegesen lebénult, térdei megmerevedtek.)

Mint mondtam, csodálatos családban nőttem fel és az áldozathozatal mindenkire jellemző volt. Tehát a nagymamám, aki a baleset következtében nem tudott lépcsőzni meg rendesen járni, ezzel az egészségi állapotával a motorja volt a családnak. Házimunkákat végzett, ő főzött ránk, varrt egy csomót, kézimunkázott, szóval nagyon aktív életet élt, és engem is ilyen önfeláldozóan nevelt. Anyukám önfeláldozása szintén, édesapámé, a nővéremé is, aki tíz évvel idősebb volt, de gondoskodott rólam, míg kicsi voltam, szóval nekem ez a példa van a szemem előtt a családból. És most a rendben ezt úgy tudom élni, hogy az engedelmesség fogadalmában. A domonkosoknak az engedelmesség a legfontosabb. Ez azt jelenti, hogy Isten akaratának a megtétele úgy mutatkozik meg, hogy egy elöljárónak engedelmeskedünk. Ez jár egy csomó lemondással, meg persze fájdalommal is, de tudom, hogy ezzel az Isten akaratát teljesítem és ez így egy küzdelmes, de nagyon szép, értékes és előremutató út, ami az Istennel való felhőtlen kapcsolatot eredményezi.

És ha lehet ilyet kérdezni, akkor mit üzenne a József Attila Gimnázium diákjainak?

Húú! Hát azt, hogy fedezzék fel magukban az emberi természetet és az erkölcsi értékrendet. Fedezzék fel magukban, hogy ők jók, és hogy mi az a jó, amit ők meg szeretnének tenni. Fedezzenek fel értékes célokat az életükben, és nézzék meg, hogy ezt hogyan tudnák elérni, és ne adják föl ezt a fajta érték-keresést különböző hamis irányoknak, amik nagyon vonzzák a mai embereket. Legyenek értékes emberek, fedezzék fel az értéket, fedezzék fel a jót és tudják, hogy nekik van egy emberi természetük, és ezt találják meg.