Interjúk a Könyvtári keddek vendégeivel


„A lehetőség, hogy élünk” - Interjú Krusovszky Dénessel
2020-02-11

A Könyvtári Kedd vendégeként érkezett gimnáziumunkba Krusovszky Dénes költő, író, kritikus, szerkesztő, műfordító. A beszélgetés után Nyika Eszter (12. B) készített vele interjút.

Egy szerzőnek nyilván nehéz megállapítania, hogy melyik műve áll a legközelebb a szívéhez. Ezért egy másik irányból szeretném ezt a témát megközelíteni. Ha megismerkedne valakivel, és egyetlen saját művel kéne bemutatkoznia, melyik lenne az?

Valószínűleg nem a regény lenne (Akik már nem leszünk sosem című nemrég megjelent műve – szerk.), mert azt nehéz elvárni valakitől, hogy ilyen hosszabb könyvet elolvasson bemutatkozásnál. Ezért inkább egy verset mutatnék. Az a helyzet, hogy általában azok a versek szoktak a fejemben járni, amelyeket az utóbbi időben írtam. Az ember valahogy nehezebben engedi el a verseket, miután befejezte őket. Még az elmentés vagy kinyomtatás után is sokat gondolkodik rajtuk. Úgyhogy valószínűleg valamelyik újabb verset használnám bemutatkozás képpen. Nem biztos, hogy azt mutatnám, amelyik a legjobb – vagy amelyiket én annak gondolom –, hanem azt, amit az utóbbi időben írtam. Hisz az van legközelebb ahhoz, ahogyan éppen érzem magam.

Említette, hogy már középiskolás kora óta ír. Milyen olvasmányok hatottak az írói és költői pályafutására?

Nagyon sok minden. De ha már a gimnáziumnál tartunk, akkor nekem az irodalomra, költészetre való első rácsodálkozásaim egyike, ami először megérintett, az Radnóti Miklós költészete. Nem voltam nagyon olvasó kamasz. A bátyámtól kaptam kölcsön a könyveket, de egyik sem tetszett. Inkább történelmi könyveket olvastam, nem irodalmikat.

Általános iskola vége felé bukkantak fel a költők, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Felismertem, hogy az irodalom mennyire nagyszerű dolog és mennyire érdekel engem – bár nem tantárgyként. Éreztem, hogy hatással van a saját életemre. Ez olyan élmény, amitől nem lehetett később se megszabadulni. Szerencsém volt, mert általános iskola végén NYIK (nyelvi, irodalmi és kommunikációs program) osztályba jártam. Emiatt a mi szöveggyűjteményünkben olyan szerzők szerepeltek, akiket mások nem tanultak, például Márquez. Én sem ismertem őket. A szüleim persze igen, de nyilván nem az ő könyvtárukat nézegettem. A szöveggyűjteményben találtam részleteket a Száz év magányból is. Akkor éreztem, hogy ez marha jó, és valami egészen más, mint amiket eddig olvastam. Ez megint csak egy lökés volt az irodalom felé. Annyira kíváncsi lettem, hogy elmentem a könyvtárba és kikölcsönöztem a Száz év magányt és elolvastam. Teljesen beszippantott. Nekem tehát nem az ifjúsági irodalmon keresztül vezetett a szépirodalomhoz az út, hanem egyszer csak rám omlott 8. osztályos koromban. Azóta is ennek a hatása alatt vagyok.

Volt egy másik szerző, nem nagyon ismert Magyarországon, Fukazawa Shichiro japán író. Zarándokének című novellaciklusából egy részlet bekerült a szöveggyűjteménybe, és ez nekem nagyon megmaradt. Gimnazistaként a kedvenc íróim között tartottam számon. Nemrég újra elolvastam a Zarándokéneket, és még továbbra is nagyon jó szövegnek tartom.

Megvan tehát a pillanat, amikor rájöttem, hogy érdekel az irodalom. Aztán elkezdtem összeszedegetni a könyveket meg az élményeket. Ezt nehéz feltérképezni magamban. Idő kell, amíg átcsap abba, hogy az ember állandóan az irodalomban búvárkodik. Az elején még azt sem tudtam, melyik irányba induljak el, csak egy késztetés, kíváncsiság hajtott előre.

Az Akik már nem leszünk sosem című regényével kapcsolatban – a különböző korosztályok és generációk máshogy látják a világot, nehéz kollektív rendszerként értelmezni ezt. Átlátni, hogy külön-külön hogyan férnek meg egymás mellett. Ön személyesen hogyan látja saját generációjának az aspektusait, és hogyan a mostani középiskolás korosztályáét?

Egy picit kritikus vagyok azzal, hogy a generációknak külön-külön lenne egy általános nézőpontja. Annál fontosabbnak látom az egyéni nézőpontokat, minthogy azt gondoljam, hogy mindent bele lehet egy generációs narratívába préselni. De az tény, hogy vannak generációs helyzetek és generációs témák. Azt látom, hogy volt az én generációmnak – ez nem az egészet fedi le – egy aspektusa, amiben különbözik a mostani generációtól. (Ezt nagyon óvatosan mondom, mert nem ismerem annyira a középiskolásokat, hisz nem tanítok, nem találkozok velük, csak ismeretségi körökben legfeljebb), Az, hogy amikor a kilencvenes években általános iskolás majd gimnazista voltam, bár sok rossz dolog történt, alapvetően azért eufórikus hangulatból indult. Volt egy perspektivikusabb szakasza, amikor mindenki azt érezte, hogy itt végre megtörténtek olyan politikai-társadalmi változások, amikre régóta vártunk. Van szabadság meg demokrácia, Nyugat-Európa, a nyugati civilizáció hirtelen elérhetőbbé vált. A kilencvenes éveknek volt egy nagyon optimista hangulata, és a jövő érdekesnek tűnt. Most azt látom, hogy az utóbbi években a jövőről folyamatosan úgy beszélünk, mint valami fenyegetésről. Kipusztulunk, megsülünk, bajunk lesz, mindenki hülye most a politikában is, nem nagyon látjuk, hogy a progresszió az mi akar lenni. Ha van, akkor az valamiféle technicizált, ami szintén inkább ijesztő, a társadalmi különbségek egyre nőnek, nemhogy csökkennének. Az egész jövőhöz való viszony nagyon sokat változott, és én ezt egy alapvetően eltérő tapasztalatnak látom. Az én generációmon bizonyos értelemben még mindig lehet érezni azt, hogy volt egy felszabadultsága a jövővel kapcsolatban hogy most már jó dolgoknak kell jönnie. Persze, aztán vége lett, tehát a keserűség is bejött egy idő után, de az emléke annak, hogy volt olyan pillanat, amikor arra gondoltunk, hogy a jövő az valami nagyon frankó lesz. Talán most erről kevesebbet beszélnek a fiatalabbak, hogy a jövő szuper lehet. Az van, hogy ezt ne csináljuk, azt ne csináljuk, nem lesz jó, nem lesz mit enni. Ez a viszony nagyon eltérő a különböző generációk között.

Az íróknak és a költőknek fontos szerepe van a fiatalok látásmódjának formálásában és inspirálásában. Ön személy szerint mit üzenne a József Attila Gimnázium tanulóinak?

Azt, hogy ne aggódjanak a jövő miatt annyira. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell komolyan venni ezeket a problémákat, de egy picit legyenek felszabadultabbak. Ne csak negatív színekben lássák a dolgokat. A felszabadultság annak az előszobája, hogy a saját személyes szabadságunkat el tudjuk nyerni és aztán szabad emberekként éljünk és szabadon tudjunk gondolkodni. Ami mégiscsak annak a lehetőségnek, hogy élünk egy fontos aspektusa. Nem akarok úgy beszélni, mint egy öregember. Néha megérint a dolog, hogy ez nem tart nagyon sokáig. Lehet ellébecolni az időt, lehet letargikusan otthon feküdni, de sokkal több van a világban, minthogy ezt megengedjük magunknak. Nem szabad felülni a negatív hullámokra, egy kicsit felszabadultabban érdemes az egész világot szemlélni, Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne szomorúnak lenni, mert ez ugyanúgy egy fontos emberi állapot. De hogy ez az egész világ nem rossz, az biztos. Meg lehet benne találni azt, kinek-kinek, ami jó. Bármi lehet az autószereléstől kezdve az utazáson keresztül a műköröm építésig, ami engem nem érdekel, de biztos van, akinek az örömet tud okozni. Nem kell eleve adott keretek között elképzelni magunkat.


„Mainstream Tumblr kontent vagyok” - Interjú Simon Mártonnal
2020-02-03

A Könyvtári Kedd alkalmával sor került egy beszélgetésre Simon Márton költővel, műfordítóval, a Slam Poetry Budapest egyik meghatározó alakjával. Eddig három önálló kötete jelent meg, a Dalok a magasföldszintről, a Polaroidok és a Rókák esküvője, ezutóbbi fejezi ki szoros kapcsolatát a japán kultúrával. Nemdohányzó poéta mivoltát Gerencsér Luca 12.C osztályos tanulónak fejtette ki.

„Az interjú előtt kimehetsz nyugodtan rágyújtani, van még időnk.”

„Nem kell, köszi, már leszoktam a cigiről.”

Akkor az első kérdésem már adott is. Miért hagytad abba a dohányzást?

Iszonyú egészségtelen, betegségtudatom lett a cigitől, elkezdtem azt érezni, hogy tényleg minden szál cigarettával csak kitolok saját magammal, pedig korábban kimondottan szerettem dohányozni.

A magadból kiinduló okokon kívül hatott még rád egyéb tényező, mondjuk a környezetkárosítás? Érzékenyen érint a klímaváltozás témája?

Azért vagyok nagyon zavarban, mert vannak barátaim, akik ezt nálam sokkal jobban csinálják, zero waste háztartásban élnek, vagy tíz éve aktív környezetvédők. Ha nem is lehet megváltani a világot azzal, hogy nem veszel minden szem narancshoz egy nejlonzacskót, az, hogy tudatosan fogyasztasz, nagyon sokat számít. Úgyhogy igen, elég érzékeny vagyok rá. A saját életemben szívesen elmondok mindent, hogy mit csinálok, de ezek apróságok, a bambuszfogkefétől kezdve a kulacson keresztül. Nem vásárolunk olyan dolgokat, amiknek iszonyú ökológiai lábnyoma van. Eljárunk például piacra. A hétköznapjaimban ez a tudatosság abszolút benne van.

A hétfőid a közösségi médiában azonban teljesen másról szólnak. Honnan indult el a liftes szelfi koncepció?

(intenzív nevetés) A boldogarcú liftes szelfik! Nagyjából onnan indult, hogy beszóltak, hogy nem vagyok elég „trendi”, tükrös szelfit csinálni nem menő, ez annyira 2014. Akkor úgy voltam vele, hogy csak azért is csinálok még párat, ennél nagyobb hülyeséget úgysem lehet kitalálni. Ebből lett teljesen valószínűtlen módon egy mozgalom. Kiderült, ennek van saját neve, az Aleska Diamond-ing, már tervezem a közös liftes szelfit vele. Határ a csillagos ég. Ez egy vicc, de pont az ilyen apró hülyeségek azok, amik a világ elviselhetetlenebbik részét elviselhetőbbé teszik. Ezt egy aranyos hülyeségként kell kezelni.

Nemrég posztoltál egy ilyen aranyos hülyeséget, egy mémet, amin a rajongóiddal való kommunikációt egy aliennel szemléltetted. Előfordul, hogy személyesen mennek oda hozzád, a nyakadba ugranak, vagy rád kiabálnak, hogy művész úr?

Rám kiabálnak, hogy művész úr, az van, simonmarci az van, megölelhetlek…előfordul ilyesmi. Az esetek 85-90 százalékában nekem ez nyilván nagyon jólesik, ne panaszkodjon a futó, hogy vágja a hónalját a célszalag. Az tény, hogy néha nagyon furcsa. Képzeld el, hogy te a saját életedben, vagy bárki a saját életében teljesen valószínűtlen meg váratlan pillanatokban megtapasztalja, hogy az ismeretlenek, akik körülötte ülnek, tudják, hogy ő kicsoda. Akármennyire megtisztelő, hogy sokan olvassák a könyveimet, vagy ismerik a cuccaimat, vagy akárcsak engem valamilyen formában, ebben azért van egy kis ijesztő él.

Ha valaki közvetetten mutatja ki a szeretetét, azt hogyan veszed, vagy veszitek, ha az 5mondatokról van szó? Például, ha illusztrálják egy verseteket. (szerk.: az 5mondatok Simon Márton és párja, Tóth Réka Ágnes közösen szerkesztett verses Instagram oldala. „Jó esetben versek. Rossz esetben is.”)

Annak nagyon örülünk, ez egy tök kedves dolog. Vannak azért szintjei, de hogy valaki ezzel időt tölt, hogy rajzol ahhoz a cucchoz, vagy fényképez, és úgy csinál vele valamit, az szerintem fontos. Nyilván más, mint amikor valaki odaugrik hozzád a villamoson. Ez egyáltalán nem tolakodó, van ennek egy természetes folyamata, hogy olvasol valamit, megtetszik, kezdesz vele valamit, látsz valamit, megtetszik, kezdesz vele valamit, és akkor ezt lehet így továbbadni. Ha van valami kommunikáció aközött, amit az egyik meg a másik ember csinál, azzal tényleg semmi gond nincs. A probléma teljesen máshol kezdődik.

És hol kezdődik? :)

(nevetés) Vannak azért határsértések, amiket nem szabad meg nem érdemes… ahogy én nem viselkedhetek veled, a könyvtáros hölggyel, vagy bárkivel itt az iskolában akárhogy, úgy velem sem viselkedhet akárki akárhogy, csak azért, mert tudja, hogy ki vagyok, vagy olvasta a cuccomat. Ez mindegy, hogy az iskolában történik, vagy egy villamosmegállóban. Sikerül úgy élnem, hogy ezeket a dolgokat tök jól összeegyeztetem. Azt például tudják, hogy egy galériában dolgozom, néhányan azt is, hogy mi a galéria neve, de hogy ez hol van, azt kevesen ismerik ahhoz képest. Emiatt az én személyes életem nem sérül. Van egy ilyen határsáv, amit fenntartok, és ezen nem engedek át senkit. Ezt így lehet normálisan működtetni.

Találkoztál már olyan szituációval, hogy valaki csak azért olvasta el a verseidet, mert te vagy A Simon Marci, létezik ilyen helyzet egyáltalán?

Van, aki a személyemet, van, aki a nevemet fanolja, valójában ilyenkor darabokra vagy szedve. Főleg, amikor elterjedt a Polaroidok Tumblin (létezik még a Tumblr?). Ezt onnan tudtam meg, hogy történik valami a könyvemmel, hogy átküldte egy haverom, aki viszont sokat Tumblizott. Hát igen, mainstream Tumblr kontent vagyok. Ez a maga módján nem sértő, vicces inkább. Tumblin legalább egy tucat olyan Polaroidot láttam az én nevemmel, amit nem én írtam. Alá van írva, hogy Simon Márton. Hát szép. De most így mit csináljak?

Tapasztaltad már, hogy a saját kontentedet valaki kredit nélkül felhasználta, vagy a saját neve alatt posztolta valahol?

Instán rendszeresen posztolják úgy a szövegeimet, hogy nem teszik hozzá, hogy azt én írtam. Amikor ugye ez saját cucc, saját oldal, 493 követővel, az szerintem rendben van, mindenki csinálja, amit gondol. Tényleg, használják nyugodtan azt a szöveget, ha akarják. Vannak viszont több tízezer követős, valójában bizniszként működő oldalak, ahol ez előfordul, épp a napokban volt, hogy az egyik ilyenre kitettek valamit a Polaroidokból. De se címmel, se névvel, se semmivel. Ez itt jogsértés, mert ők szerintem valójában pénzt keresnek azzal az oldallal, pl. kilencvenezer követővel, azért abban van kenyér. Hogy ilyen komolytalanul fogalmazzak. De mindegy, ezek ilyen formán valódi jogsértések, ilyenek is előfordulnak. Egyébként magában úgy szövegemet nem nagyon tudom, hogy lopták-e.

Említetted ugye a biznisz Instagramot, az 5mondatok nagyszabású projekt lesz, vagy véges az élettartama? Felolvasó esteket szerveztek pároddal?

Volt már egy felolvasó estünk most decemberben, Matisz Flóra csinált nekünk hozzá zenéket, és nagyon jó volt. Most megkeresett minket egy ismerős, egy táncos csaj, hogy csinálna hozzá valami mozgást még, és akkor azzal lehet, el fogunk menni fesztiválokra fellépni. A pozitívum ugyanaz, mint a negatívum, hogy valójában annyi dolgunk van, Rékának is meg nekem is, hogy ezzel side project-ként tudunk foglalkozni. Hogy ebből egyszer lesz-e könyv, ez hetente felmerül, hetente ugyanarra jutunk, hogy persze, majd, de erre semmi időnk nincs.

A Jelenkor kiadóhoz esetleg bevinni ezt az ötletet?

Ha én most holnap beállítanék a Jelenkorhoz, hogy ezt ki akarom adatni, akkor minden valószínűség szerint azt mondanák, hogy oké. Egyrészt azért, mert ez az alakuló anyag amennyire én látom, tényleg nagyon erős. Másrészt hála Istennek a Jelenkor kiadóval is jó a kapcsolatom. Valószínűleg lesz az 5mondatokból is egy könyv, csak ezt úgy kell csinálni, hogy az utána az egész világ előtt vállalható legyen. Rossz, gagyi, vállalhatatlan projektekkel nincs értelme kijönni. De biztos, hogy a Jelenkorhoz vinném, ha ott tartanánk.

Vinnéd, vinnétek… nincs egy hátsó gondolat arról, hogy jobban, vagy pont, hogy kevésbé fogyna ez a könyv, mert ketten csinálnátok, és nem a saját önálló köteted lenne?

Biztos, hogy befolyásolná ennek az egésznek a percepcióját, hogy mit szólnának hozzá, és mit írnának róla. Van ehhez egy viszonylag jó ötletünk, ami szerintem érvényes és izgalmas verseskötetet tudna ebből csinálni, ha egyszer megjelentetjük. Viszont az engem tényleg jobban foglalkoztat, hogy ami aztán a könyvbe belekerül, az olyan legyen, hogy jó szívvel olvassam. Időnként előveszem ezt az oldalt (szerk.: az 5mondatokat), és visszagörgetem, most van rajta kétszázvalahány poszt, annak nagyjából a felét írtam én. Ha végigolvasva a szövegeket nem érezném azt, hogy jó, ez egy izgalmas anyag, jó, ezzel lehet valamit kezdeni, ennek van egy része, ami kész van, van egy része, amivel még dolgozni kell, de hogy ez komolyan vehető és érdekes, akkor nem csinálnám. Önmagában, mindegy, hogy ez most az én instaoldalam vagy másé, nem érdemes belőle szart csinálni. Szegény csajt most leszóltam azzal, hogy ne írjon egymondatos hatásos verseket? (szerk.: az előadás alatt lehetett jelezni, ha valakinek volt oldala, ahova saját szerzeményeket posztolt)

Az Instagram-költészet kapcsán igaz az, hogy jelen van a lélektúltengés, hogy a csapból is rozé bor folyik, és a nap minden szakában csillagzáporok hullnak alá az égből?

(intenzív nevetés) Csillagzáporok…igen! Irtózatos mennyiségben jelen van. Sok csillagzápor és sok rozé bor, az a baj ezzel, hogy addig van rendben, ameddig a helyén kezeljük. Sosem tennék ilyen cuccokat verseskötetek mellé, de közben meg az irodalomi szakmának van egy szerintem eltúlzott viszolygása ezekkel szemben. Ezeknek a többsége gyakorlatilag kamaszok verses naplói, és aki ezt nem tudja helyén kezelni, ne legyen író. Komolyan, 15-16 éves gyerekeknek a lelki válságait, amiket megírnak úgy, ahogy tudnak, lefikázni meg lekezelni, az nem ízlés. Attól te nem leszel irodalmár, nem leszel költő, attól nem leszel valaki, hogy azt tudod mondani, hogy a „Gizi milyen szar insta verses oldalt csinál”. Az irodalom nagyon rossz hatásfokkal éri el az embereket. Lehet állatira frusztráló Kovács József alanyi költőnek, hogy ő elvégzi az ELTE-t, az összehasonlító irodalomtudományi szakot meg az esztétikát, és PhD-t szerez, és utána nyolcan olvassák a verseit. Vannak olyan szerzők, hogy még nyolcan se. És akkor itt egy instaoldal, egy közepesen jól menő, amit három-négyszázan is olvasnak. Ebből vannak ilyen feszültségek. Egy szakmai véleményt akkor lehet komolyan venni, ha valaki elvonatkoztat a saját nyűgétől meg nyomorától. Ez messzire visz, közben meg azt hiszem, hogy ha nem vesszük számításba azt, hogy ez milyen fontos embereknek, kamaszoknak, idősebbeknek, akkor hibát vétünk. Ugyanolyan hibát vétünk, ha ezeket el akarjuk vinni a Jelenkor kiadóhoz, mert ezeket nem lehet kiadni. Más közeg, más funkció, máshogy működik.

Ezek akkor kapnak ugye negatív fényt, ha valaki szakmabeli olvassa őket. Mennyire relatív fogalom az, hogy ezek versnek számítanak? Milyen mértékben függ ez a befogadótól vagy a divatköltészettől?

Iszonyúan függ ez a befogadótól, és nagyon divat. Egyfelől azt gondolom, ha valaki nem számol azzal a képpel, ami most versként él az irodalmi szakma progresszív felének a fejében, akkor azt nem lehet a szakmához tartozónak tekinteni, vagy lehet, de felesleges. Másfelől, ha csak ezzel számolunk, akkor unalmasak leszünk. Nem világfejtésbe akarok bonyolódni, de ez az egész létezés minden pillanata (pedig semmilyen spiritualitásban nem hiszek), amit megélünk, az gyakorlatilag legkevesebb két egymásnak teljesen ellentmondó igazságnak a metszetében történik. Ezt nem lehet letagadni. Ha valaki, mondjuk Szijj Ferenc verseinek olvasása, megértése, ismerete és bedolgozása nélkül akar 2020-ban Magyarországon költő lenni, az el van tévedve, és az eredmény valamilyen formában sántítani fog. Ez ugyanúgy igaz, mint, ha azt mondod, hogy ha valaki csak (mondjuk) Szijj Ferencből kiindulva akar költő lenni, akkor be fogja nézni.

„Luca, az utolsó kérdést még...” - Andi néni

„Jaj, igen, bocsánat elszállt az agyam szóval…”

A Jóskás diákoknak mit üzennél?

Keressenek maguknak egy olyan könyvet, amit nagyon szeretnek, és egész életükben nagyon szívesen olvasnak.

És neked melyik könyv lenne az? (Andi néni)

Hemingway: Az öreg halász és a tenger. Bár egy-két éve elkezdtem azt érezni, hogy nem szabad egyfolytában öngyilkosokra hivatkozni.

Azért József Attiláról mondasz egy mondatot, hogy szereted-e? (Andi néni)

Nagyon szeretem József Attilát, nagyon sok versét tudom fejből, pedig szerintem a javát már elfelejtettem.


"Bármibe belemegyek, de nem akármibe" - Interjú Mérő Lászlóval
2020-01-21

Második alkalommal készítettünk interjút a Könyvtári Kedd keretében iskolánkba látogató előadóval, aki ezúttal Mérő László matematikus, író, pszichológus, az ELTE Gazdaság-pszichológiai szakcsoportjának tanára volt, akit Balogh Artúr (12. B) kérdezett.

Mi az a probléma, ami Önt életében leginkább foglalkoztatta, vagy amire a legtöbb időt fordította?

Nem tudom, mert… Na! Pár éve megkeresett két jezsuita szerzetes tanonc, hogy csinálnak egy filmet az elhivatottságról, és szerepeljek benne én is. El akartam hajtani őket, hogy hát bennem semmi elhivatottság nincs, de erre kifejezetten izgalomba jöttek, hogy „olyan is van?” Mert azt mondták, hogyha ilyen is van, akkor kifejezetten szeretnék, hogy jelenjen meg a filmükben az is, hogy az se feltétlen egy érzelmi vagy lelki „nyomoronc”, akinek nincs elhivatottsága. És egy nagyon jó beszélgetés lett velük ebből. Tehát bennem tényleg nincs és soha nem is volt semmilyen elhivatottság, de mindig megtalált valami; vagy egy probléma, vagy egy csapat, vagy emberek. És ameddig az pezsgett, akkor addig „abba toltam”.

Aztán minden ilyen egy idő után kifúj. És akiben van elhivatottság, az majd megtalálja a következő problémát ugyanazon a területen, De én sose így működtem, tehát ha úgy tetszik, mindig csak projektekben vettem részt. És így is lehet, ez is létezik. Azért tűnhet úgy, hogy sok mindent csináltam, mert mindig csakis az érdekelt, ami éppen az aktuális projekt volt.

Pont emiatt nem is lehet azt tudni, hogy mi dönti el, mi lesz a következő könyvének a témája?

Nem, szóval ami úgy beszippant, meg ami úgy… szóval… na! Majdhogynem azt mondom, hogy bármibe belemegyek, de nem akármibe. Tehát olyanba, ahol valami hasznosat tudok netán csinálni. Azért, mert ebbe az se árt, ha valaki matematikus, az se árt, ha valaki nem annyira matematikus, akkor az elvileg jöhet. Innentől kezdve az emberek, meg maga a probléma dönti el, hogy belemegyek-e, megcsinálom-e. A jezsuitáknak például ez azért volt érdekes, mert nyilván jezsuita szerzetesnek az megy, akibe nagyon is van elhivatottság, Számukra ez idegen volt, de teljesen nyitottak voltak rá. Egy nagyon jó kis beszélgetés lett ebből végül, így, hogy mind a ketten nagyon nagy tisztelettel voltunk: én az ő elhivatottságuk, ők meg az én elhivatottság-mentességem iránt.

De szokták mondani, hogy akinek nincs álma, az álmodjon magának valamit. De ne álmodjon! Azért ne, mert ez a legbiztosabb út arra, hogy nagyon sok olyan embert boldogtalanná tegyünk,aki pedig nem boldogtalanságra született. Mert attól még, hogy nincsen saját álma, attól még lehet nagyon hasznos bármiben, amiben ő a legalkalmasabb ember. Én nagyon tisztelem az elhivatottságot, de nem tartom feltétlen szükséges feltételnek - egyébként elégséges feltételnek sem az, tehát tudjuk, hogy amellett még valamennyit tanulni, meg dolgozni is kell.

Mit gondol arról, hogy tudja-e mindenki követni a gondolatait?

Az a helyzet, hogy én se mindig tudom. Van, hogy a könyv írása közben ér meglepetés, hogy erre akar menni az, amit írok, mert én eredetileg nem úgy gondoltam. Annak, amit az ember éppen csinál, annak van egy belső logikája is. Például tanárként persze, hogy meg akarunk tanitani titeket bizonyos dolgokra, de megvan ugyanakkor a ti saját belső logikátok is, amit viszont nem nagyon lehet áthágni. Ezzel tisztában kell lenni, hogy így jó, így van rendjén. Ugyanez van most azzal is, hogy ki mit ért abból, amit én írok. Lehet, hogy valaki többet ért belőle, mint én. Hallgatóimtól rendszeresen kapok olyan megjegyzéseket, kérdéseket – merthogy egy kérdés is sokszor egy állítással kezdődik – amiken úgy elnézek, hogy jé, ez okosabb, mint amire én gondoltam. El is lopkodom tőlük, miért ne? Van egy csomó olyan dolog, ami nekem eszembe nem jutna, de ehhez kellenek a hallgatók, a fiatalok.

És ha már szóba kerültek a fiatalok, mit üzenne a József Attila Gimnázium diákjainak?

Jaj, Istenem! Hú, szóval vannak guruk, akiknek üzenetük van. Nekem üzenetem nincsen. Tényleg nincsen! Félreértés ne essék, nem vetem meg egy kicsit se azt, akinek van. Nagyon gyakran találkozom Pál Ferenccel – aki pap és mentálhigiénés szakember – és neki van üzenete, mert ő nem „mellesleg” egy pap. És nagyon jó üzenetei vannak, sokszor tartunk egymás után előadást, mert így hívnak minket. Eleinte csodálkoztunk, de most már értjük, merthogy egy pap, egy tanár, nem rossz ez így együtt. És azért hívnak – válaszolva a kérdésre – a cégek mindkettőnket egy ilyen céges rendezvényre és fizetnek esetleg annyit, mint a félhavi fizetésem egy egyórás előadásért – ez nem a József Attila Gimnázium – mert mindegy nekik, hogy mit visz haza a dolgozójuk arról a rendezvényről, csak vigyen valamit. Azért hívják a Ferit is meg engem is, mert bíznak benne, hogy valamit majdcsak hazavisz. Én is itt mondtam pár dolgot, biztos, hogy mindenki más valamit visz haza belőle, más lesz az, amit tovább gondol. A Feri esetében nem ez a helyzet, mert ő egy katolikus pap. Ő a katolicizmust képviseli. Nem is engedheti, hogy akármit vigyen haza. Mert ő is nagyon jó dolgokat mond, kitűnő előadó, de ő a másik fele. Ő pontosan megmondja, hogy mondjuk a katolikus világszellem szemében ezt hogyan kell látni.

Én nekem ilyen mondanivalóm szintén nincsen. És úgy látszik, hogy a cégeknek mind a kettő kell. Tehát az is, hogy valaki mondja meg, hogy merre hány centi, meg az is, hogy valaki azt mondja: „Találd meg, hogy merre hány centi, és akkor azt viszont méricskéld fel rendesen”.


"Otthon vagyok" - Interjú Baritz Sarolta Laurával
2020-01-14

Az év első Könyvtári Keddjének keretében iskolánkba látogatott Baritz Sarolta Laura Domonkos-rendi szerzetesnő, közgazdász. Előadását követően életútjának érdekes és tanulságos részleteiről Balogh Artúr 12. B osztályos tanuló kérdezte.

Mi okozta ezt a hatalmas változást az életében?

Én ezt inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagy lépés volt. Mindig vallásos ember voltam, szüleimmel jártunk templomba, imádkoztunk, vallásosan neveltek, és az ő példájuk egy hatalmas, szép, jó példa volt nekem arra, hogy úgy teljes az élet, hogy ott van benne Isten. Nekem soha nem volt kérdés, hogy van Isten, meg hogy ezek az értékek jók. De azért ahogy egy fiatalnak, nekem is fontosabb volt az, hogy elmegyek a bulira vagy utazzak, tehát kicsit háttérbe szorult a vallás. Az üzleti karrierem, amikor a Pepsinél dolgoztam, nagyon sokat utaztam, és ebbe a vallásos értékrendbe az billentett vissza, hogy édesanyám beteg lett. És mondta az orvos, hogy egy éve van hátra. Úgy éreztem, hogy ebben az egy évben vissza szeretném adni neki azt a szeretetet meg törődést, amit ő adott nekem egész életemben.

És ebben az igyekezetemben egyre közelebb jött hozzám Jézus, kezdtem visszatérni a vallásos értékekhez, ami addig se ment el, csak még jobban előtérbe jött, és ezzel az életem is kezdett változni. Minden nap eljártam misére, eljártam hittanra, eljártam énekkarba a Domonkos-templomba, tehát az életem is egyre inkább a vallásos gyakorlatot próbálta követni. Amikor édesanyám meghalt, akkor jelen voltam, és akkor volt egy olyan csodálatos élményem, hogy ő nem elenyészik a semmiben, a halála nem egy megsemmisülés, hanem hogy az én karjaimból Jézus veszi át, és az ő karjaiban folytatja tovább tulajdonképpen a létét, ami nálam megszűnt.

Akkor már ismerős volt egy Domonkos-atya, aki édesanyámmal beszélgetett meg áldoztatta, amikor beteg volt, és ő mondta, hogy ne térjek vissza régi életembe, hogy csak a Pepsi van, csak az utazás, csak a sok pénz meg a céges autó, hanem maradjak meg ebben a gondolatvilágban és értékrendben, ami elkezdett kialakulni bennem. És akkor ezt így is folytattam, tehát a mindennapos misére járás, mindennapos áldozás már gyakorlat lett, és így egy olyan gyönyörű kapcsolat kezdett kialakulni Jézus Krisztussal, hogy úgy éreztem, hogy én őt akarom követni. Már nem az utazás értékei érdekeltek, meg nem a pénznek az értéke érdekelt, hanem hogy Jézust kövessem, és az ő példája szerint éljek. És akkor ez a pap mondta, hogy ezt a vágyamat leginkább egy szerzetesrendben lehet megélni. És amikor elmentem Szombathelyre a Domonkos-nővérek rendházába, és ott volt egy ilyen élményem, hogy otthon vagyok. Beléptem a zárda ajtaján és otthon érzésem volt, és ez be is igazolódott, mert sokat beszélgettem a nővérekkel, mentem a rendezvényeikre, és a végén az ottani elöljáró azt mondta, hogy beléphetek.

Akkor elmondhatjuk, hogy nincs is igazán semmi, ami hiányzik a régi életéből? Vagy ha van, akkor mi az, ami leginkább?

Nem, nem hiányzik semmi. Ahogy a közgazdaságtannal is magyaráztam, ez egy értékrend-átrendeződés, és most úgy érzem, hogy most van nekem az igazi értékrendem, ahol – ezt az előadásban nem tudtam elmondani – ebben az érték-hierarchiában az anyagi javak a legalsó szint, és a legfelső az erkölcsi, nem anyagi értékek. A mostani életemben a szerzetesrendben éljük a szegénység, tisztaság, engedelmesség fogadalmát. Van mit ennem, van lábamon cipő, de nem ezek a legfontosabbak az értékrendemben, hanem a Jézussal való kapcsolat, tehát ez az erkölcsi szint. És én így nagyon jól érzem magam, sőt azt hiszem, sokkal jobban érzem én így magamat ebben a szemléletben, ebben az értékrendben, mint a régiben.

És ebben az erkölcsi értékrendben mennyire van jelen az a bizonyos önfeláldozó tett, amit az Ön nagyanyja tett, amikor Ön hároméves volt és az a bizonyos baleset történt? Elmondható, hogy ez is egy jel volt az Ön számára, hogy ezt az utat kell tenni?

(szerk. megj.: Egy szerencsétlen buszbaleset következtében Laura nővér nagymamája saját testi épsége árán is védte unokáját, melynek kimeneteleképp mindkét lába részlegesen lebénult, térdei megmerevedtek.)

Mint mondtam, csodálatos családban nőttem fel és az áldozathozatal mindenkire jellemző volt. Tehát a nagymamám, aki a baleset következtében nem tudott lépcsőzni meg rendesen járni, ezzel az egészségi állapotával a motorja volt a családnak. Házimunkákat végzett, ő főzött ránk, varrt egy csomót, kézimunkázott, szóval nagyon aktív életet élt, és engem is ilyen önfeláldozóan nevelt. Anyukám önfeláldozása szintén, édesapámé, a nővéremé is, aki tíz évvel idősebb volt, de gondoskodott rólam, míg kicsi voltam, szóval nekem ez a példa van a szemem előtt a családból. És most a rendben ezt úgy tudom élni, hogy az engedelmesség fogadalmában. A domonkosoknak az engedelmesség a legfontosabb. Ez azt jelenti, hogy Isten akaratának a megtétele úgy mutatkozik meg, hogy egy elöljárónak engedelmeskedünk. Ez jár egy csomó lemondással, meg persze fájdalommal is, de tudom, hogy ezzel az Isten akaratát teljesítem és ez így egy küzdelmes, de nagyon szép, értékes és előremutató út, ami az Istennel való felhőtlen kapcsolatot eredményezi.

És ha lehet ilyet kérdezni, akkor mit üzenne a József Attila Gimnázium diákjainak?

Húú! Hát azt, hogy fedezzék fel magukban az emberi természetet és az erkölcsi értékrendet. Fedezzék fel magukban, hogy ők jók, és hogy mi az a jó, amit ők meg szeretnének tenni. Fedezzenek fel értékes célokat az életükben, és nézzék meg, hogy ezt hogyan tudnák elérni, és ne adják föl ezt a fajta érték-keresést különböző hamis irányoknak, amik nagyon vonzzák a mai embereket. Legyenek értékes emberek, fedezzék fel az értéket, fedezzék fel a jót és tudják, hogy nekik van egy emberi természetük, és ezt találják meg.